Gyermekkoromban ámulva néztem nagyanyám fiókjának tartalmát, a csupa műanyag és kartondobozkák hadát, amely megnyílva az ember előtt serényen csörgött-zörgött a benne rejlő pirulák százaitól. A zöme fehér volt, de voltak tarka-barkák, zöldek, kékek, sárgák, minden szín, amit csak el lehet képzelni, de lehet, hogy már csak a képzelet vegyítette emlékezet játszik csalfán velem. Gyógyszer gyógyszer hátán, mit sem törődtem velük, a fiókból kiáradó gyógyszerillat álmodozásra késztetett, milyen lenne, ha nagykoromban gyógyszerész, netalán orvos lennék, jóságosan osztogatva az életet mentő cukorkákat a betegeknek. Mégsem lettem fehér köpenyes életmentő, talán a sors fintora miatt, de meglehet az injekciós tűk okozta fájdalom által táplált félelem miatt.
Azóta sok idő eltelt, nagyanyám sincs már köztünk, de egyvalami a jelek szerint nem változott: továbbra is spájzoljuk a gyógyszereket. Ez még annyira nem is lenne a baj, ha odafigyelnénk az egyes gyógyszerek szavatossági idejére, csakhogy e szokásunkat nem feltétlenül az emberi DNS-ben megbúvó gyűjtögetési ösztönnek lehet betudni, hanem sokkal inkább egy modern kori népgyógyászati iránynak, amely az erdőn-mezőn megtermő gyógyfüvek helyett a megvásárolható gyógyszerekbe veti bizalmát. Ezt támasztja alá a Köztársasági Egészségbiztosítási Intézet által publikált adat is, miszerint az év első három hónapjában 2,5 millió dobozzal több gyógyszert vásároltunk, mint a tavalyi év azonos időszakában. Ha ez így folytatódik, akkor a szerbiai gyógyszerfogyasztás az év végéig meghaladja a 100 millió dobozt. De nézzük csak tovább, az intézet adatai szerint, miközben a szerbiai polgárok három évvel ezelőtt 18 milliárd dinárt költöttek gyógyszerre, ebben az évben már elérték a 40 milliárdot! Meghökkentő adatok, amit senki sem magyaráz többel, legfeljebb az általam megemlített, divattá vált gyógyszertáras népgyógyászattal, miközben az illetékesek rendszeresen megfeddik a polgárokat – teljesen jogosan –, hogy a nem megfelelő, illetve indokolatlan gyógyszerválasztásnak káros következményei vannak az egészségre nézve. Hiába tudjuk, hogy a tünetek alapján mi a bajunk, ez csak egy megközelített és sokszor téves diagnózis – nem tudhatom pontosan milyen kórokozó tevékenykedik a testemben –, így a saját magunk által, recept nélkül vásárolható antibiotikumos terápiával nem legyőzzük, hanem megeddzük az egyes baktériumtörzseket, rezisztensé, vagyis lényegében legyőzhetetlenné téve őket.
A fennálló probléma megoldását a szakemberek felvilágosító programokban, a szigorúbban kontrollált gyógyszerkiadásban látják. Arról azonban senki sem beszél, hogy hány ezer és ezer ember nem talál méltó munkát, ami miatt feketemunkából kénytelen megélni és nélkülözni kényszerül a betegbiztosítást, vagy hány ezer ember használja a nyugtatókat kábítószerként, igencsak megszaporítva egyesek jövedelmét, az indokolatlanul kiadott nagy számú receptek miatt. De arról is hallgatunk, hogy az egyes – nem általánosítható – egészségházaknál már hajnalban, megnyitás előtt sorban állnak a betegek, mert ha nincsenek a szerencsés személyek között, akkor másnap megint sorba állhatnak, betegen vacogva, mert a választott háziorvosuk a „rá háruló” adminisztráció miatt csak 10 óráig rendel. De megtörtént már, hogy egy anyuka karjában vitte be a már eszméletét vesztett 5 éves gyermekét és az orvos csupán egy kiadós veszekedés után volt hajlandó – délelőtt 11-kor – fogadni őket, mondván, hogy elkési a 12:10-es autóbuszt, vagy az egy éve infarktust kapott idős személy, aki napi tízféle gyógyszert kénytelen elfogyasztani, hasonló okok miatt péntek helyett, kisebb kényszerszünetet tartva, hétfőn juthatott hozzá az őt életben tartó pirulákhoz.
Több olyan település is van, ahol hétvégén nincs rendelés, a vendégségben hirtelen lebetegedett személy pedig, mert az adott településen nincs választott orvosa, nem juthat megfelelő ellátáshoz. Persze, ha súlyos az eset, kötelező elfogadni a beteget, ha meg valahol nincs orvos, ott van a legközelebbi városban a sürgősségi ambulancia. Jó, jó, de mi van, ha szegény betegnek a lázán kívül csupán egy rozsdás biciklije van, ismerősei jobbára már nincsenek, gyerekei pedig más településen élnek? Sorolhatnánk a hasonló horrortörténeteket és biztos vagyok benne, hogy az olvasók is rengeteget ismernek. De senki sem mer beszélni, mert az orvossal nem tanácsos haragban lenni és jól tudjuk, messze nem múlt el a kék borítékok és malacok korszaka – egy orvostanhallgató ismerősöm régebben kifejtette, hogy ez is befolyásolta a pályaválasztását, és igenis megilleti majd a betegektől kapott „ajándék”. Nemhiába mondják manapság: akinek nincs pénze, meghalhat.
Természetesen mindez nem igaz minden orvosra, hiszen vannak olyan köztiszteletben álló személyek, akik mindennél előbbre tartják Hippokratészi esküjüket és vannak olyan személyek is, akik csupán társalogni járnak az ambulanciára. Betegnek lenni pedig nem fizetődik ki, hiszen a betegszabadság miatt csökkenni fog az amúgy sem magas fizetésünk. Nem marad más hátra, irány a gyógyszertár, majd kihúzzuk valahogy. Gondok vannak az egészségüggyel. A problémára pedig nem az orvosoknak vagy a betegeknek kellene megtalálni a megoldást, hanem azoknak, akik szemlátomást szívesebben kergetnek hamis álmokat, miközben előbbre tartják zsebük megtömését, mint egy ország polgárainak sorsát.
