Istenkísértő kalandornak kell lenni ahhoz, hogy Horvátországot vonattal vagy autóbusszal járja be a vándor, a lutri is ezerszer biztosabb, mint az, hogy az utazó időben megérkezzen kitűzött céljához. Talán ezért van az, hogy Horvátországba csak határtalan lazasággal, a nyár megannyi szép ígéretével szabad elindulni, s ahogyan a napfény egészen biztosan megérleli a mediterrán gerezdeket, az utas is valamikor meg fog érkezni útja végére. Ezért van, hogy aki csak teheti, gépkocsival vág neki a déli verőfénynek, a gond ezzel csupán az, hogy az ember az autópályán kívül az égvilágon semmit sem fog látni mindabból, amiért egyáltalán utazni érdemes.
Alig pirkad az ég alja, amikor a fiumei gyors nekilódul a város fölötti meredek hegyoldalnak, és én sokáig nem merek kinézni az ablakon. 1873 óta – ahogyan elkészült a Magyar Államvasutak Károlyváros–Fiume szakasza, és a szárazföldi ember számára is elérhetővé vált a tenger – hatalmas irodalma kerekedett a kék Adriával történő első találkozásnak. Közülük Esti Kornélé az igazán felejthetetlen, ehhez azonban kellett Kosztolányi zsenialitása is. Kóbor újságírók, tudós tanárok, kiránduló széplelkek és rajongó diákok örökítették meg beszámolóikban azt a pillanatot, amikor a karszt fogságából szabaduló tekintet először fut végig a csillogó víztükör felszínén. Látta ezt a Lujza úton, postakocsin érkező Kossuth is, s a csodát azonnal elhelyezte nemzete fátumainak rendjébe. Harminc gyönyörű percig tart az út a hegy gerincétől a tengerpartig, van hát ideje a léleknek az ujjongásra. Nem úgy visszafelé, amikor búcsúzik az ember az Adria nagy történeteitől. Érkezéskor az azúrba öltözött tágasság derűje fogad, fény, csillogás és ígéret mindenütt, búcsúzáskor csak a kitörölhetetlen emlékek reménye, egyébként pedig „kövek, dermedt, vad kövek mindenütt” – ahogyan Tormay Cécile látta e tájat Emberek a kövek közöttcímű regényében, amely most útitársamul szegődött.
A karsztok szilaj leányának, a horvát Jellának a vidékén járok, aki végzetesen beleszeretett Réz András pályaőrbe, a szép élet ígéretéből azonban nem lett semmi, mert az alföldi fiú hazavágyott szülővidéke megszokott világába. A történetben nem is a szerelem az elragadó, sokkal inkább az, ahogyan az egykori MÁV-alkalmazottak életébe betekinthet az olvasó. Látszólag nyugodt a vidék, szinte nem is történik semmi. „A vonatok jöttek-mentek, megrázták a földet, teleszórták szikrával az éjszakát, füstöt fújtak a napfénybe, aztán csend lett megint, nagy csend, amelyben meghallatszott, ha levél hullott a fáról.” Ebbe a nagy eseménytelenségbe azonban bele lehet őrülni. Réz András sem bírja sokáig, még Jella szerelme sem képes megtartani őt ezen a vidéken. Hiába, hogy a pályaszakasz egyik magaslatáról ellátni a tengerig, s hasztalan, hogy a bóra születését is meglesheti, ő menekülne az alföldi hazába. Úgy távozik, hogy az a lány számára elviselhetetlenül megalázó. Jellát nem női mivoltában sértette meg, szülőföldje, a karsztvidék iránti rajongását vette semmibe, s ezzel megbocsáthatatlan bűnt követett el. Jella azon az éjjelen megint nem tudott aludni. „Kinn nehéz tehervonatok jöttek-mentek. A lámpák tántorgó fénysávokat vetettek be hozzá a szobába. Nyitott szemmel feküdt. Nézte a fénysávokat, amint keresztülbotlottak az asztalon, az ágytakarón, a kezén, és a falon át kiszaladtak a sötétbe. A jelzőharangok mindig újra csöngeni kezdtek a háztetőn. Mindig újra lomha, fekete kocsik tolódtak el. A lelógó kapcsok és láncok csörömpölve ütődtek a talpfákhoz. Milyen kegyetlen, és hosszú volt az éjszaka. Egy pillanatra megrázta a gyorsvonat az őrházat. A repülő szikrák elnyúló tűzvonalából égő gyíkok lettek az ablak előtt. Aztán szinte megsűrűsödött a sötétség és a csend.” Virradatkor azután a lány szembeiramodott az akkor még pontosan érkező hajnali gyorsnak. Tormay Cécile regényében a szülőföld szeretetének állított szép emléket, ami hazafelé menve az Adria halványuló kékségének látványakor igazán balzsam a szívnek.
