Kevés olyan szabadkai polgár van, aki ne ismerné Németh János nevét. A Szabadkai Rádió műsorvezetője, kommentátora azonban nem csupán a hangjáról ismert, hanem frappáns rövid kommentárjairól, és nemkülönben bátorságáról, elkötelezettségéről. Az újságíró sokoldalúságát mutatja, hogy megállta helyét a televízióban, az írott sajtóban és a rádióban egyaránt, elismert szerb–magyar szinkrontolmács, a Vajdasági Magyar Szövetség szabadkai frakcióvezetőjeként a politikában is kipróbálta magát, valamint 2000-ben, amikor a három Hét Napból egyet kellett gyúrni, fél évre elvállalta az igazgatói tisztséget. A több mint negyven éve dolgozó újságíró utolsó híradóját augusztus 19-én olvasta fel, októberben nyugdíjba vonul. Németh Jánossal az elmúlt évekről beszélgettünk.
– Annak idején az iskolában egy dolgozatot írattak velünk, én azt írtam, hogy újságíró szeretnék lenni, hogy az igazságért harcoljak, meg hasonlók. Ez egy ilyen meggondolatlan iskolai dolgozat volt. Később hiába ajánlottak a tanárok, mivel munkásszülők gyermeke voltam, nem iratkozhattam be a gimnáziumba, hát nyomdász lettem. Miután felvételt nyertem a tanárképzőre, jött a televízió. Mivel ekkor a belgrádi rádió és televízióban albán nyelvű műsor már volt, válogatást tartottak Belgrádban – amely negyven évvel ezelőtt egy kozmopolita város volt és nem egy balkáni kocsma, mint ma-, magyar nyelvű bemondókat kerestek. 1968. január elsején meg is indult a magyar nyelvű televíziózás az állami televízióban, ami akkortájt európai viszonylatban is úttörő munkát, szenzációt jelentett. Sorkatonai szolgálat után, ’69 őszén a Szabadkai Rádióban folytattam munkásságomat. Az írott sajtóval 1971-ben kezdtem foglalkozni a Sada-Jelen kétnyelvű ifjúsági lapban, majd egy év múlva a 7 Napban 1993-ig riporterkedtem, bejárva szinte egész Európát. Az írott sajtó után visszatértem régi szerelmemhez, a rádióhoz, azzal, hogy „zsoldosként” néha a televízióba is bedolgoztam, sportosként. Emellett szinkrontolmácsként dolgoztam és politizáltam is tíz évet. A pártból 2004-ben léptem ki, mondván, hogy segíteni többet nem tudok, ártani pedig nem akarok. Megtettem a magam idejében, amit megtehettem, és vállalom a hibákat is, amiket elkövettünk.
TÉVES KÜLPOLITIKA
2000. október 5-én az élvonalból tudósított a szabadkai eseményekről. Hogy élte meg azokat a napokat?
– Ott voltam öt napig, vezettem a műsort a főtéren. Mostanság azon gondolkodom, lehet, hogy bocsánatot kellene kérnem attól a majd 50 ezer embertől, akiket akkor hittel és meggyőződéssel bebolondítottam, hogy itt változások lesznek. Nem lettek. Csalódtam. Lehet, hogy ha Đinđićet nem gyilkolják meg, megmarad a kormánya és elindul azon az európai úton amit meghirdetett, akkor minden másként alakul. De félek attól, hogy ha ma bármelyik magát demokratának nevező szerb pártot megvakarnánk, mindjárt előbújna belőle a nacionalista, vagy rosszabb esetben a szélsőjobboldali. Lásd Koštunicát. Félek, hogy rossz irányba indultak a dolgok Đinđić halálát követően, és hiábavaló volt az egész. Meg is mondtam, soha többet nem megyek a térre, tüntetőként sem, de végkép nem műsorvezetőként. Hogy megdobáljanak kővel és hogy hosszú ideig naponta fenyegessenek telefonon. Ez engem nem is zavart volna, azonban a családomat nagyon megviselte.
Hogyan látja ma Szerbiát?
– Vajdasági újságíróként egyedül voltam – megboldogult Slavko Ćuruvija kollégámmal együtt – jelen 1987 áprilisában, a Kosovo Polje-i művelődési otthonban, amikor is elhangzott a híres miloševići mondat, (Senki sem verhet titeket – a szerk. megj.) és a szerb polgárok kövekkel dobálták a rendőröket. De hiába írtuk meg, hogy nem az albánok, hanem a szerbek randalíroztak, a szerb médiában a hír nem kapott kellő hangsúlyt. Azért nem tudom elfogadni a mai szerb külpolitikát, mert tudom, ez a fejsze már rég elveszett. Az Európai Uniónak Szerbia addig pedig nem lehet tagja, amíg vitás határai vannak. Tudatni kell a polgárokkal, hogy Koszovó határai még ott húzódnak, ahol jelenleg vannak. Lehet azokat adminisztratív határnak nevezni, hiszen a menekülteket is neveztük elüldözötteknek – a nyelv fantasztikusan rugalmas – , de ez nem változtat a lényegen. Esetlegesen lehetne újabb háborút indítani, de arra már nincs akarat a potenciális katonák részéről, és a hadseregnek sincs megfelelő felszereltsége. Emellett Európában egy olyan álláspont uralkodik, hogy elég volt, álljanak le a területszerzési martalócháborúkkal. Merkel pedig szépen megmondta, ha csatlakozni szeretnének az unióhoz, tessék beszüntetni a párhuzamos intézményeket. Megoldás a párbeszéd, amire volt egy esély Milan Panić idejében, majd a bombázások előtt a Milošević–Holbrooke-találkozón is. Ma viszont, amikor az államfőnk kombájnt vezet az ország helyett, amikor azt mondja, hogy kiegyenlíti a saját – már nagyon sok bajt okozó – külügyminiszterének sületlenségeit a horvát miniszterelnökével, mindez nem megy.
MEGTIZEDELŐDÖTT MAGYARSÁG
Az elmúlt negyven év tükrében miként látja a vajdasági magyarság helyzetét?
– A kilencvenes évek sorozata rettenetesen megtizedelte a vajdasági magyarságot. Sajnos láttam elmenni fiatal, kisgyermekes magyar családokat, akik nyelveket tudtak, egyetemet végeztek és valami alaptőkéjük is volt. Pontos számadat nincs, de a becslések szerint 20-30-40 ezer magyar fiatal távozott. Elég csak megnézni mennyien iratkoztak be az iskolákba. A pártközi viszályok, a megoszlás is sokat árt a magyarságnak. Meggyőződésem, hogy 2008-ban a Szabadkai Rádió miatt vesztette el a VMSZ Szabadkát, még akkor is, ha nem tudom bebizonyítani. Ugyanakkor óriási öngól volt Kasza lemondása, leváltása a párt éléről. Ő volt az, aki a háborús időkben ilyen-olyan kompromisszumok árán, de megőrizte a város békéjét. A menekültek betelepítését nem tudta megakadályozni, de más sem, hiszen Milošević egyszerűen megparancsolta, hogy hova mennyi menekült települjön. A Magyar Nemzeti Tanácsban történő dolgok, mint például a Magyar Szó főszerkesztőjének a leváltása, ugyancsak ellenszenvet vált ki a VMSZ-szel szemben. Egy évvel a választások előtt ilyen módon leváltani egy főszerkesztőt oda vezethet, hogy a még politizáló vajdasági magyarok egy része emiatt a VMSZ ellen fog szavazni. A legnagyobb baj viszont, hogy a választásokkor egyre kifejezettebb lesz a távolmaradási kényszer a magyarság körében. A magyarság elvesztette a talajt a lába alól, a politikum nem volt képes arra, hogy talpon tartsa.
Került összetűzésbe a politikummal?
– A Hét Napos korszakomban voltak miattam raporton főszerkesztőim, igazgatóm egyaránt. Behívták őket a községi párttitkárhoz, még a tartományba is, de becsületükre legyen mondva, mindig megvédtek. Volt egy Radoman Božović is, aki megfojtotta a magyar nyelvű, meg egyáltalán a tárgyilagos, vagy a tárgyilagosságra igyekvő sajtót. Belgrádig mentünk. Más kérdés, hogy utána anyagilag teljesen lefojtották a hetilapot, ekkor lett a három Hét Nap, vagyis a Szabad Hét Nap, az Új Hét Nap és a 2x Hét Nap. Ezzel a piacot teljesen átengedtük az ekkor még Dolgozók név alatt működő Családi Körnek, amely, felváltva a Hét Napot, óriási eladott példányszámmal a vajdasági magyarság hetilapjává vált, a Hét Nap pedig pártlappá züllött. A következő törés 2007-ben történt, amikor a Vajdasági Magyar Szövetség akkori vezetősége, a Pannon Rádió létrehozásakor megkísérelte megfojtani a Szabadkai Rádiót. Ekkor a legerélyesebben, de a lehető legszervezetlenebbül tiltakoztunk, ugyanis a szerb szerkesztőség nem akarta megérteni, hogy egy csónakban evezünk, vagyis velünk együtt lezüllesztik le őket is. Érdekes, hogy a miloševićiidőkben többet megengedhettem magamnak. Lehet, hogy ez már az öncenzúra felé hajlik, de ma már kiegyensúlyozott újságírást követelnek a rádióban.
ÚJSÁGÍRÓK ÉS MIKROFONÁLLVÁNYOK
Van tekintélye az újságírásnak?
– Nincs. Pedig egykor a vajdasági magyar újságírók nagy elismertségnek örvendtek. A Szabadkai Rádióban dolgozva arra figyeltem fel, hogy rengeteg mikrofonállvány van jelen újságíróként. Egy az egyben jegyzőkönyvezik az elhangzottakat, kérdésük, kommentárjuk, megjegyzésük nincs. Valamikor mindez megvolt, és az újságíró felkészülve ment a sajtóértekezletre. Más kérdés viszont, hogy a sajtótájékoztató intézményét teljesen leépítették. Mindenki mindenről sajtótájékoztatót tart, akkor is, amikor egy három mondatos közleményben, vagy akár levélben megírhatná mondanivalóját.
Pillanatnyilag szabadságon van, majd októberben nyugdíjba vonul. Nyugdíjazás után végleg szakít a szakmával?
– Nem, nem pihenek én. Amennyiben igényt tart rám a rádió, be fogok járni dolgozni. Nagyon szívesen! Természetesen egyéb tolmácsi teendőim figyelembe vételével.
Augusztus 19-én olvasta fel utoljára a híreket a Szabadkai Rádióban. Milyen volt elköszönni a hallgatóktól?
– Nehéz. Az utolsó híradómat úgy fejeztem be, hogy ennyi volt, eddig tartott, köszönöm a figyelmet. Némedi Imre műsorvezető kollégám meg is lepődött, odasúgta, ha te ezt elmondtad, akkor nincs mit mondanom. De én is meglepődtem, hogy utána rögtön 20–30 hallgató betelefonált, sőt az egyik hallgatóm még ajándékot is hozott. Nagyon meghatott, hogy a hallgatók mennyire ragaszkodnak hozzám. Az utolsó nyugdíjas műsoromat idősebb Korhecz Tamás nagyon megkönnyítette, ugyanis kifutottunk az időből, és csak annyit volt lehetőségem mondani, hogy: Jövő héttől más fogja vezetni a műsort, köszönöm a figyelmet, a viszont hallásra. Így tudtam elköszönni anélkül, hogy elbőgjem magam, vagy hogy ne valami érzelgős szövegel búcsúzzak a hallgatóktól. Nehéz elfogadni, hogy nem lesz több híradó és nap híre, amely tulajdonképpen egy rövid kommentár volt. De van egy családom, rájuk egyfajta logisztikai háttérként mindig számíthattam. Annak ellenére, hogy hivatásomból fakadó deformáltságomat feleségemnek és gyermekeimnek évekig el kellett viselni, még mindig mellettem állnak.
