Jaj, de jó lesz nekünk, olcsóbb lesz a cukor, a tej, a kályhacső, meg még a keserű cukorka is. Csak győzzük nyelni. Akinek pedig mindez nem ülte volna meg a gyomrát, az csemegézhet a világmegváltó álmok, az autonómia, a nagyszámú magyar osztályok és Koszovóval egységes európai Szerbia között. A folyton csökkenő életszínvonal végre meghazudtolja önmagát, sőt, jobban fogunk élni, mint nyugati szomszédaink a Triglav lába tövében.
Szép új világ köszönt ránk, kedves olvasóink. Nem lesz több háború, tökéletes lesz a társadalom, össznépi boldogság veszi kezdetét. Nem lesz többet szükség – önmaga előtt is titokban azzá vált – gondolatrendőrségre, senki semmit nem kérdőjelez meg, a dolgok pozitív oldalát látjuk csak és még szónokokra sem lesz szükségünk. Ellenségeink nem lévén oly egységesek leszünk, hogy a vezéreinkbe vetett hitet semmi sem ingathatja meg, a kétség fogalmát elfelejtjük és az emberfeletti ember új értelmet nyer. Ez a nem is oly távoli jövőkép nem tudományos fantasztikum, hanem a holnap valósága. Csupán két tollvonás kell hozzá, de elég az egy is.
Nem kell felvenni a rózsaszín szemüveget, hogy lássuk, mindenki gőzerővel dolgozik. Úttalan utakat adnak át és újra megveregetik a már rég elfeledett nélkülözők vállát. Minden problémára meglesz a gyógyír, csak legyen türelmünk. Sőt, annál is több bizalmunk. Mert a megoldás a kezükben van, eddig is megvolt, de kritizálni csak az éppen kritizáló személynek van joga, mint ahogy csupán egy igazság létezhet. Az ő igazságuk. Féljen, aki mer gondolkodni. Ha baj van, egymásra mutogatnak, egy picit tisztogatnak, félelmet vetnek. Dübörög a gépezet, hát a valóságnál is szebbnek kell tűnni, mert közeledik a százalékok éjszakája. Az önfeledt ünnep és a számonkérés pillanata. Nem, ez nem az apokalipszis, nem az utolsó ítélet, hanem a mi ítéletünk. Pálcatörésünk a politika felett, hogy azt követően rajtunk törjék tovább a pálcát.
Igen, elkezdődött a négyévente megismétlődő cirkusz, a nagy ígéretek ideje. A csapból is eredmények folynak, a politikusok pedig kombájnt vezetnek, meszelnek, autóbusztúrára mennek, fényképezkednek, mosolyognak, hiszen közelednek a választások. De félő, hogy az erőfeszítések ellenére egyre többen csatlakoznak a csalódottak táborába. Akik már senkinek sem hisznek és nem kíváncsiak a hamis ígéretekre, a demagógiára és a kizárólagos propagandára. Akik már senkire sem szavaznak, politikai közönybe disszidálnak. Akik arra áhítoznak, hogy végre egy olyan személy jöjjön, aki azt kiáltja: „Szavazzatok rám, mert én lopni, csalni, hazudni fogok. Ez nem hazugság. Válasszatok!”. De ilyen személy nincs, hacsak nem alakít valaki viccből egy viccpártot. Addig is azok között kell újra választanunk tavasszal, akik már évtizedek óta ott ülnek a fotelokban, és néha, bár kényszeredve, de retorikát változtatnak. Ott ülnek, mert a politika érdek, és az érdek sokszor nem más, mint a pénz.
Azt mondják, hogy optimistán kell a jövőbe tekinteni, hogy a dolgok pozitív arculatával kell foglalkozni, mert különben elveszünk. És valóban az enyészet vár ránk, ha nem teszünk semmit, csak kesergünk. Dolgoznunk kell azon, hogy az apátia, a közöny egyszer és mindenkorra eltűnjön közülünk. A közöny, ami elpusztít minket. Csakhogy az enyészetbe vezető út gyakran önámítással van kikövezve.
