2011. szeptember 11-én – az egész magyar nemzet, de különösen a délvidéki magyarság sorsát meghatározó zentai csata évfordulóján – tölti be kilencvenedik életévét a város jeles szülöttje, az irodalomtörténész, egyetemi tanár és akadémikus Szeli István. Isten éltesse őt sokáig, és adassék meg neki az öröm, hogy tanúja legyen gazdag életműve elfogadásának, tanítványai munkásságában történő termőre fordulásának is. Gazdag tudományos ténykedése során húsznál is több kötete jelent meg, közülük a Hajnóczy és a délszlávok (1965), az Utak egymás felé (1969), a Nemzeti irodalom – nemzetiségi irodalom (1974), a Történő történelem (1981), A magyar kultúra útjai Jugoszláviában (1983), Az erózió ellen (1986), a Hosszú útnak pora… (1991), A peremkultúra élettana (1993) és a Tájkép- és portrévázlatok Zenta honlapjára (2009). Életművének fontos része az „Így hozta a történelem” című életrajzi vallomásos kötete (1988) is. S ha már a történelmi sorsfordulóknál tartok, hát jelzem: Szeli tanár úr a tanári pályáját 1945-ben kezdte, amikor magyarságunk élete újabb tragikus fordulatot vett: az államszocializmus politikai gyakorlata határozta meg a mindennapjainkat. Van tehát oka az utókornak ünnepi tisztelettel fordulnia e vidékünkön egyedülálló és páratlan életmű felé.
A felvilágosodás korának európai és magyar irodalomtörténetét hallgathatták azok a szerencsések, akiknek volt alkalmuk körülülni a tanár úr asztalát, de tőle hallhattuk a XIX. századi nemzeti történelmünk azon eseményeiről is, amelyek az ész századának kihívásaira válaszként megszülettek. Nemzedékeknek ő közvetítette Berzsenyi, Kazinczy, Kölcsey nemzeti fölemelkedést sürgető gondolatait, és tőle hallhattunk a Széchenyi nemzet-elképzelésének megroppanását követően Vörösmarty komor jóslatait, Madách sötét vízióit, a fegyelmezett Arany János óvó intelmeit, és a rendíthetetlen Kemény Zsigmond megújulás felé mutató javaslatait is. Szeli tanár úr nemzeti önismeretünk legragyogóbb ékköveit hozta el a hallgatóinak, a mindenkori nagy tanítók ama titkolt reményével, hogy a klasszicitás fegyelme és bölcsessége közösségformáló erőként otthonra lel a bácskai és a bánsági lapályon is.
A Horváth János-i irodalmi klasszicitás igényével szólt a humánum társadalom- és történelem-formáló erejébe vetett remények törékenységéről, a nemzeti vállalásaink nagy vereségeiről, hogy a végén Eötvös József nyomán a legyőzhetetlen ráció esélyeire is rámutasson; ezt szánta útravalónak a délvidéki magyar iskolákba szétküldött növendék tanítók számára. Közben pedig sorra születtek a sorsunkkal, történeteinkkel számot vető tanulmányai is. A kisebbségi magyarság nemzeti értékeinek nélkülözhetetlenségére figyelmeztetett, amikor a felvilágosodás korának mesterei nyomán ő maga is az anyanyelvi oktatás jelentőségére hívta föl a figyelmet. Életművének nagy tanulsága szerint: csak az anyanyelvünk és a nemzeti hagyományaink teljes birtoklása tehet bennünket naggyá és szabaddá, és nyújthat biztos oltalmat az elnyomó hatalmak ellen. Ő a legnagyobbaktól tanulta a közösségi sorsvállalás leckéjét, ezért történhetett meg, hogy – nálunk egyedüliként – Kölcsey és tárásainak léptékével mérte a valóságunk történéseinek a jelentőségét is. Utolsó könyveinek egyikében, A peremkultúra élettana bevezetőjében szögezte le: „Nyilvánvalóan még nem jött el az ideje, hogy levonjuk egy hosszan haldokló korszak történelmi tanulságait, hogy összegezzük tapasztalatainkat a szellemi élet szféráiban az utóbbi fél évszázad történései alapján.” A könyvbe foglalt tanulmányok jelentős része az első világháború óta eltelt sok-sok évtized eseményeire tekint vissza, amelyekben „egymást érik a történelmi partbeomlások, megszaporodnak a szellemi bioszféra bomlástermékei és válságtünetei: a kulturális kisajátítás és elbirtoklás jelenségei, a nyelvi elhasonulás, az azonosságtudat elerőtlenedése. Apokaliptikus jelek és baljós látomások sokasága tűnik fel; a katasztrófatudat, a szorongás és a megrendültség, az üldözöttség alapérzése, a barbárrá süllyedéstől való félelem váltja fel a liberalizmus világfelfogásának optimizmusát, a társadalmi progresszióba és az ember intellektuális képességeibe vetett hitét.” A nemzeti klasszicitás magaslatának lényegéről hívebben senki sem szólhat, mint a most 90 éves Szeli István. Boldog, aki kortársa lehetett.
