A tanév kezdetekor megsokasodnak a témával kapcsolatos fejtegetések, vélemények, rendszerint az aggodalom felhangjával, hiszen egyre kevesebb az anyanyelvén, magyarul tanuló diák. A megannyi nekilendülés után megmarad az érzésünk: mindennek megint csak a kezdeténél tartunk, s a gondok nemhogy csökkennének, hanem éppenséggel sokasodnak. Pedig számtalan jó elképzelés látott napvilágot korábban is, s felsorjáztak a megoldás képletei. A látlelet világosságával, meg az ismétlődő akadályokkal szembesül az, aki átolvassa dr. Tóth Lajos munkáját, amely Viharos életpályám szellemi hagyatékából, üzeneteiből címmel jelent meg a közelmúltban. Szerzőnk a kérdéskör teljességét ismeri, hiszen egyfelől volt tanító, tanár, tanügyi tanácsos, iskolaigazgató, aztán főiskolai, majd egyetemi tanár, másfelől pedig az oktatáspolitika és a kisebbségi iskolaügy tevékeny alakítója, nemkülönben tíz könyv, közel száz tanulmány és megannyi pedagógiai szakcikk írója. A könyv tehát bő hat évtized tapasztalatait kínálja, a szilárd támpontok utáni kutatás jegyében, alig leplezhető indulattal és szenvedéllyel. De találhatóak-e ilyen megbízható tartópillérek ezen a területen és ezen a pályán, hiszen a feltételek és a körülmények szinte állandóan váltakoztak, módosultak; egészen más volt a helyzet például a múlt század hatvanas éveinek legelején, amikor az itt élő magyarság száma megközelítette a négyszázötven-ezret, s például az 1958–59-es tanévben a vajdasági általános iskolákban a magyarul tanuló diákok száma még meghaladta a negyvenötezret. A leépülés folyamatos, az arányok változásai megállíthatatlan veszteségeinkről tanúskodnak.
Közben az oktatáspolitikán is számos reform száguldott át, s talán csak azt lehetett nyugodtan bekalkulálni, hogy a mindig aktuális hatalomból általában hiányzott az érzék és a szándék, megnyugtató módon rendezni a nemzetiségi iskoláztatás kérdését. Tóth Lajos az esetlegesség helyet mindenkor a tudományos megközelítést szorgalmazta, tehát az adott probléma és helyzet átfogó feltérképezését, hogy a megoldási indítványok ne a viszonylagosságon alapozódjanak. A jogokat megnyirbáló vagy téves döntésekkel szemben pedig nyíltan fellépve több ízben is vállalta a veszélyeket nem nélkülöző konfliktust. Alapelve amúgy mindenkor a fejlődés elősegítése és az együttélés alkalmazható formáinak keresése volt. Ez utóbbival kapcsolatban érdemes újraolvasni sorait, hiszen a szocialista rendszer összeomlását és a régi államalakulat megszűntét felváltó, tragikus háborúkba torkolló időszak eszmei zűrzavara mára sem tisztult le megnyugtató módon, az 1992-ben kifejezésre jutott jogcsorbítási törekvések bizonyos maradványai még ma is érvényben vannak, a nemzetek közötti gyűlölködés pedig átszivárgott a tantervekbe és a tankönyvekbe is. Tóth úgy véli, bár a családi körülményeknek és a médiának is jelentős a szerepe, mégis az iskolában folyó nevelés az elsődleges. A (saját és más) nemzetről alkotott hamis képet csakis a hatékonyabb és tervszerűbb nevelőmunka révén lehet ellensúlyozni, kialakítva és nyomatékosítva a mások iránti empátiát és megértést. Az empátia egyébként szinte kulcsszóként szerepel a hullámokban jelentkező incidenseket meggátolandó, s ennek hangsúlyozása ma, a divatos toleranciatáborok idején is igencsak megfontolandó. Maga a könyv pedig – ha rendelkezünk a szükséges beleérző képességgel – tükröt kínál önmagunkról is: az anyanyelvi műveltség megalapozása és a nemzeti azonosságtudat kialakítása szempontjából meddig jutottunk, az önálló magyar intézményrendszer kialakításában milyen szintet értünk el, az évtizedek során melyek voltak az állandóan visszatérő buktatók, elképzeléseinket pedig ma mennyire sikerült összhangba hozni a jelenkor feltételeivel. Persze, kérdésként vetül fel ugyanakkor, hogyan alakul majd a könyv sorsa, azaz lesz-e bennünk kellő empátia alkalmazni, felhasználni azokat a tapasztalatokat, megfigyeléseket, a kísérletezés folyamán már kipróbált módszereket, amelyek révén megtakaríthatnánk a felesleges kitérőket. Vegyük úgy: ez is a kihívások egyike.
