A minap kedves budapesti barátaimnak mutattam meg szülővárosomat, Óbecsét és annak környékét. Megvallom, egyre inkább tetszik ez a szerep, ami nem igazán idegenvezetésből, sokkal inkább amolyan hazavezető „szellemi kirándulásból” áll, s ez minden egyes esetben a számomra is nagy próbatételt jelent. Tudok-e elfogulatlanul szólni a szülőföld szépségei és csodái mögött megbúvó fogyatékosságokról és torzulásokról is, azzal a megbocsátó szeretettel, ami az elődök emlékét feltétlenül megilleti? A vakolatlan homlokzatok és a talán soha nem tisztított ablakok szomorú látványa nem írja-e felül bennem az emberi veríték iránti tiszteletet? A felelőtlenség és a nemtörődömség fölötti elkeseredésem nem gyűri-e maga alá a mindennapi helytállás szép példáinak megbecsülését?
Bennem ugyanis hosszú idő óta két Óbecse él: az az igazi, a történelmi emlékezet megalkotta város, a maga, mindenkor tiszteletet parancsoló szellemi értékeivel, amelyeket a múló évszázadok során kiváló polgárainak népes sereglete teremtett meg, és az a másik, a megtört város, a maga gyűrött flaszterével, ami eső után és télvíz idején mocsárközeli állapotot jelent, olyannyira, hogy a nadrágom szárára ragadt sár is a hovatartozásomról árulkodik. Persze azért azt is tudom, igazából csak e kettősség ismeretében lehetek megbocsátó, lehetek rajongó fia a Zöldfás utcának és szerelmese a hűségben példamutató Tiszának. Csak ama történeti város fia lehet elnéző a terpeszkedő felelőtlenség látványával szemben, amiből bőségesen kijutott a mai, megtört, emlékezni képtelen, közömbös Óbecsének.
Zentán, a megkésett verőfényben az öreg Révész bronzalakja mögött még olyan csodálatosan zöld volt a Tisza, mintha az Alpok smaragdja csöppent volna ide, a szikes Bánság és a buja bácskai televény közé, hogy koszorút fonjon a gazdagon terített őszi asztalok köré. Útitársaimmal a gesztenyék árnyékában hosszan vártuk a hajók érkezését, és nem hittük el, hogy nem jönnek az uszályok, hogy a vizek nagy vándorai évtizedek óta elkerülik ezt a vidéket. Pedig még őrizem a Szeged–Titel–Szeged közti hajójáratok újságban közölt menetrendjét, s ha nagyon akarom, magam elé tudom idézni a vízen járók népes társaságát: a kofák, az üzletemberek, a diákok és az előkelő látogatók színes kavalkádját.
Nem érkeznek már hajók az óbecsei hajóállomásra sem, pedig valaha olyan jelentős személyek szálltak itt vízre, mint az ügyvéd és laptulajdonos Grünbaum-Galambos Pál, hogy a szegedi táblabíráknál közbenjárjon a járásosztás gubancos ügyében, vagy Kovács-Huszka Ferenc plébános úr, hogy szegedi átszállóval Budapesten, a Nemzeti Múzeum növénytani intézetében megtartsa soron következő botanikai előadását. És nem állítja lába mellé kofferjét a módfelett pedáns Szászy István sem, aki a fővárosi lapokért – na meg persze némi cigányzenéért – utazott rendszeresen Szegedre. A hajóállomás helyén ma hatalmas fűzfák borulnak a víz fölé, árnyékukban apró kis halrajok iramlanak tova. A fákon túl azonban egyszerre meghal a Tisza zöld színe is. A nyitott zsilipeken át a Ferenc-csatorna rettenetes ipari moslékja ömlik a folyóba, és ahogyan a forrásvidékén, a találkozásnál hosszan hömpölyög egymás mellett a Fekete- és a Fehér-Tisza, úgy árad itt is a habzó méreg és a kavargó szenny, mígnem végérvényesen legyűri a zöld hullámokat. Micsoda rettenetes tékozlása a ránk hagyott kincseknek!
Mondják, Verbász és Szenttamás minden ipari szennye a Ferenc-csatornán át Óbecsénél ömlik a Tiszába, és teszi gyilkos méreggé és halottá a folyót. Szülővidékem minden emberi ostobasága ott ver habot a régi vízimalmok tájékán. Így csak azok viselkedhetnek, akiknek semmit nem jelent ez a vidék. Eljöttek ide szerencsét próbálni, és ha nem jön be nekik, hát amolyan kalandorként továbbállnak, szennyet, mocskot és pusztítást hagyva maguk után. A csatornát régen tájvédelmi területté kellett volna nyilvánítani, amely horgászparadicsomként akár a népélelmezést is szolgálhatná. De ezt csak az útitársaimnak tudom elmondani, akik hozzám hasonló keserűséggel figyelik a szennyes víz folyását, miközben Beszédes József és Kiss József vízépítő mérnökök nemes szándéka mellett a kubikosok népes seregének emlékét is megidézzük. De igazán: ebben az átható bűzben nehéz az elmúlt idők nagyjaira emlékezni.
