„Vajon mennyit vállalunk mi, magyarok Liszt törekvéseiből? Előkészítettük-e, támogattuk-e, folytattuk-e Liszt nagy munkáját?” A kérdést Tóth Aladár tette fel, még 1940-ben készült nagy tanulmányában (merthogy akkortájt is éppen jubileumközelben voltak), s annak ellenére, hogy mostanság, az évforduló kapcsán szintén megsokasodnak a Liszt Ferencről szóló írások, érdemes visszanyúlni ehhez az alapos elemző íráshoz. Tóth Aladár amúgy a múlt század húszas és harmincas éveiben készítette zenekritikáit, többek között a Nyugat számára is, ezek a cikkek és tanulmányok ma is frissek, hiszen a szakma egyik legkiválóbbjáról van szó, aki mellesleg egy időben a budapesti Operaházat is irányította.
Az általa felvetett dilemma pedig ma is megkerülhetetlenül érzékeny kérdés. Nem mintha Liszt hatalmas opusa bármiféle magyarázatra szorulna, ilyen megközelítésből inkább a magunk eligazítása állna érdekünkben. Mert igaz ugyan, hogy a magunkénak (is) tartott zeneóriás Magyarországon született (viszont még csodagyerek korában elszakadt hazájától) s magyarnak vallotta magát, ám – miként ezt Tóth Aladár levezeti – Lisztet például a német zeneirodalom az „új német iskola” című fejezetben tartja számon, a Beethovenhez, Wagnerhez és Richard Strausshoz való kötődése révén. Ugyanakkor magyar ritmusokat, táncelemeket mások is kottapapírra vetettek, mondjuk Brahms. Bő hetven évvel ezelőtt Tóth úgy vélte: a mámoros és parádézó magyar Liszt-kultusz nem tudta érvényesíteni a magyar kultúra jogát Liszt Ferencre, ezért a dédelgetett elképzelések revízióra szorulnak. Másfelől közelítve a zenetörténész szerint a körülrajongott szerzőként és talán minden idők legnagyobb zongoraművészeként Liszt valamiképpen mindenütt idegen maradt, s a haza fogalmára tulajdonképpen Chopin muzsikája és magatartása eszméltette rá, Párizsban. Ekkor érlelődött meg benne a szándék „batyuval a hátán”, gyalogszerrel bebarangolni Magyarországot, de csak a magyar városokban muzsikáló hegedűig és cimbalomig, a cigányzenéig jutott el, a tarka, szivárványos verbunkost hallgatta a terített kocsmaasztal mellett. „Liszt rapszódiái kétségkívül megragadtak egy magyar álmot, de ezt az álmot egyúttal ki is ragadták a magyar élet szerves egészéből” – írja Tóth Aladár. Hiányzott tehát a rálátása a magyarság teljes életének távlatára, így másként érzékelte ezeket a dallamokat, mint mondjuk Berzsenyi, amikor a pesti Paradicsom fogadóban Bihari hegedűje muzsikált a fülébe. „Állj közénk” – zengte Vörösmarty ódája Liszt Ferenchez, ez a „találkozó” azonban csak csekély részben valósulhatott meg, minthogy a messze idegenből olykor haza-hazalátogató Liszt voltaképpen mindig segélykérően érkezett, avagy: „nem hozni akarta a magyarságot, hanem ellenkezőleg, kapni akarta azt”. Ugyanakkor igaz az is, hogy ebben az időben a városi magyarság már elszakadt népének muzsikájától, a puszták üzenete nem jutott el Lisztig, vagy ahogyan Tóth Aladár fogalmaz: „a palota és a kunyhó zenei násza elmaradt”. A tarisznyát utóbb Bartók és Kodály vette a vállára, gyalog elindulva az ország legpusztább vidékeire, megvalósítva ezzel – mintegy utódokként – Liszt igazi szándékát.
Az eklektikus szellemiségű Liszt végighódította a világot, élete tükrös fénykör ragyogó forgataga, mégis mindvégig örökös vándor, örök kereső, az archimedesi pontnak ugyanis nem volt birtokában. E beteljesedés-hiány űzhette az alkotás magányába. A zenei értékek szakadatlan lángeszű kutatójának így éppen a hontalanság magányosságával is meg kellett küzdeni, feltételezhetően örök menekülőként. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy igazi hazája a művészet volt, Ennél többet, mást nem is tehetett. De ennek mi is részesei vagyunk, ott vibrálunk szintén Liszt igazi álmaiban.
