A főhajtás után felemelhetjük fejünket!
Fejet kell hajtanunk a szabadságnak aradi vértanúi előtt, akik a halált vállalva hűek maradtak esküjükhöz. Önkéntelenül arra gondolok, hogy milyen keveseknek a jellemzője e magatartás! Hányan vannak a vesztőhelyen állított emlékműnél koszorúzók közül, akik úgy váltották, váltják elveiket, mint más a fehérneműt! Fordítsuk el tekintetünket róluk, fordítsunk hátat nekik!
Idézzük fel inkább a végzetes nap történéseit!
Október 6-án reggel fél hatkor először a golyó általi halálra ítélteket – Schweidel Józsefet, Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost – vezették a 12 kirendelt katona puskacsöve elé. A parancsnok kardjával intett, a lövések eldördültek. Következtek az akasztófára ítélt tábornokok: Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és Vécsey Károly. Vécsey büntetésének súlyosbítását saját apja kérte – megítélhetőek-e ezek után a fiak az apák tettei után? –, őt akasztották fel utolsónak, így végig kellett néznie társai kivégzését, neki már nem volt akitől búcsút vennie.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy az Aradon kivégzett 13 vértanú közül nyolc – Aulich, Damjanich, Knezić, Lahner, Leinigen, Poeltenberg, Schweidel, és részben Kiss Ernő – nem volt magyar származású. Halálukban váltak magyarokká, mert életükben a szabadságért, a haladásért harcoltak, amely a lecsendesült Európában akkor már csak a magyarok ügye volt. Mi értelme van ma hát azt firtatni, ki a magyar? Arad ad erre választ.
Arról is szólni kell, hogy az igazságtalan földi ítélet keltette lelki szenvedések nem gyengítették, hanem erősítették keresztény hitüket. „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt” – mondta az apja által elárult Vécsey Károly. „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam” – így hangzott Török Ignác utolsó mondata. Knezić Károly eltűnődött: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.” Schweidel József mondott ítéletet, amely sajnos, ma is időszerű: „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár.”
Végül Lahner György hirdette az evangéliumot: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!”
Fejet kell hajtanunk e nagyszerű szellemiségek előtt.
De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, mondom Nagysándor Józseffel.
Felemelt fővel állhat a magyarság az aradi vesztőhely emlékműve előtt. Megfizette a szabadságot ’48-ban, ’56-ban, ’89-ben. És adóznia kell elvhűséggel, összetartással, keresztény lélekkel. Ez a jövő záloga. Ez, amire a vértanúk áldozata tanít minket.
