Mi sem voltunk mindig piszkosak, de ez a szennyes világ bennünket is bemocskolt. Ennek pedig hosszú históriája van – ám az ehhez fogható történetetek hosszú sorát ismeri a bácskai és bánsági magyarság.
Mi tizenketten – a Lakatos nagymama unokái – emlékezetem szerint mindössze egyszer ültük körül az asztalt, csak egyetlen egyszer voltunk együtt a családi ünnepen. Úgy negyven éve lehetett, amikor – a születésnapján, vagy a névnapja alkalmából-e, már nem tudom – a mindig feketébe öltözött nagymamát ünnepeltük. Akkor, azon a napon végre mindenki együtt volt, a négy lány között ott ült Józsi nagybátyám is, aki évtizedekkel később Kanadában tűnt el, úgy, hogy azóta hírét sem vettük sorsa alakulásának. Nekünk, unokáknak már csak a zöldre festett oszlopok alatt, a gangon terítettek asztalt. A bukszusok fölött láthattuk a szegényes parasztudvaron túl azt a gondosan ápolt kertet, amely az 1944-es rettenetes tragédia után az özvegyen maradt asszonynak és öt gyerekének biztosította a betevő falatot. Emlékezetemben azóta is különös tisztelet övezi azt a kertet (minden kertet), bennem valahogy a túlélés misztériumává nemesedett annak minden ágyása, valamennyi gyümölcsfájával együtt. Abból a parasztudvarból és abból a kertből került asztalunkra ama nevezetes ünnepi ebéd is.
Pár évre rá meghalt a nagyanyánk, aki a soha el nem mondott fájdalmát is magával vitte. Az öt testvér közül is már csak egy él közöttünk, ő őrzi még eleven emlékezetében a családunk nagy történeteit. S a valamikor tisztának született tizenkettő sem tizenkettő már; két unokatestvérünket eltemettük, egyről semmit sem tudunk, ketten pedig meg sem álltak Ausztráliáig. Maradtuk tehát heten. Heten a szülőföld ezerszer kifacsart szögletében mondatnánk el a történeteinket – ha tudnánk még találkozni, ha megérintené szívünket az összetartozás kegyelme. De nem érinti meg, mert valami rettenetes súly alatt nyűglődve, szinte rejtőzködünk a világ elől. A világháború utáni harmadik nemzedék tagjaiként is magunkkal cipeljük azt a rettenetet, amit idegen emberek ránk kényszerítettek, amit szinte a bőrünkbe égettek.
Az apák – a kőműves, a kereskedő, a kendergyári munkás, a tisztességes könyvelő és a földjét művelő paraszt – egész élete nem volt elegendő ahhoz, hogy példájukkal megmutassák a fölöttünk törvénykezőknek, hogy a Lakatos ivadékok és azok leszármazottjai tisztességes emberek, érdemesek az életre. Valamennyien megérdemelték volna, hogy ne a másodrendűség billogjával éljenek, hogy helyük legyen az egyenrangúak közösségében. De nem. Közel hetven év után is a hajdanvolt nagy család megmaradt hét leszármazottja a saját szülőföldjén lett ismételten „kollektív bűnös”-ként kiközösítettje Szerbia magára sokat adó társadalmának.
Eddig is csak az árokszélen éltünk, nemigen volt alkalmunk beleszólni sorsunk alakulásába. Pedig istenemre mondom, megérdemeltünk volna némi nyugalmat és tiszteletet mi is. Csak annyit, hogy mi is összeálljunk családdá, s ne egyetlen közös ünnepi ebéd ízeit őrizzük az emlékezetünkben. Mi azonban a terített asztal nyújtotta biztonság ünnepi hangulatáig sem jutottunk el, mi tisztának született tizenketten. Mindig akadt valami, ami meghiúsította a szándékainkat. Ki nélkülözött, ki menekült, ki csak rejtőzködött, és akadt olyan is, aki csak a távolból küldte haza búcsúzó üzenetét. Egy súlyos előítéletekkel terhelt társadalomban a szeretet kevés volt ahhoz, hogy egybetartson bennünket – a tisztának született tizenkettőt.
És most a maradék Szerbiában a kárpótlási törvénykezés során rettenetesen beszennyeztek bennünket, egykor fegyverbe se szólított apáink és nagyapáink leszármazottait. Soha el nem követett bűnök nyomán lettünk mi is piszkosak. Azok hoztak törvényt ellenünk, akik tegnap még a szomszédos ország békés lakóira gyújtották rá az otthonaikat, és tömegsírok jelezték útjukat, amerre megfordultak. Rémálmaiktól verejtékező honatyák az elszámoltatás pillanatától reszketve folytatják a bozótharcukat, és lassan egyedül maradnak az egyre fogyatkozó hazában. A lelkük rajta; én csak azt bánom, hogy hozzánk hasonlóan a Bácskában és a Bánságban sok magyar család ritkán jutott el a közösen elköltött ebéd öröméig. Pedig ezen a tájon mi magyarok valamennyien tisztának születtünk.
