Tarlótűztől lett kormos a csókai Kremenyák – a Tűzkőhalom – fölött őrködő kopjafa, Vrábel János gyönyörű munkája, amellyel a múltjukra emlékező bánátiak történelmük szép fejezetének állítottak emléket. Csak a tarlótűz égette meg az őseink honába utat mutató oszlopot, és ez mintha megnyugtatná az alantas indulatoktól újra felizzó délvidéki táj lakóit: nem idegen emberek ellenünk elkövetett merénylete a lángoló pusztaság, csak a szokatlanul heves vénasszonyok nyara űzött gúnyt belőlünk, a múltunkhoz hűtlen utódokból. Pedig a tarlótűz is lehet figyelmeztetés – apáink még az éves termést féltették tőle –, és a járványokkal a jégveréssel együtt a haragvó Isten büntetését látták benne.
A tűzben megfeketedett kopjafával a csókaiak 2007-ben a Móra Ferenc vezette régészeti ásatások megkezdésének centenáriumán állítottak emléket mindazoknak, akik az akkoriban végzett munkájukkal országosan ismertté tették a vidéket. A történet 1907 őszén kezdődött – „amikor még kerek volt a magyar világ” –, azzal, hogy a helyi plébános, Farkas Szilárd levelet intézett a Szegedi Múzeum akkori igazgatójához, Tömörkény Istvánhoz, melyben fölhívta a figyelmét arra a töménytelen régiségre, amelyek a Léderer Arthur nagybirtokos mintagazdaságán lévő Kremenyák környékén szántás közben a földből előkerültek. A csókaiak emberemlékezet óta oda jártak tűzkőért, ha éppen híjában voltak a csiholó szerszámnak, de gyűjtöttek ott egyéb cifraságokat is – érdemes lenne hát megnézni, mit is rejt magában az a mindössze 50x150 négyzetméternyi magaslat, amelynek koloritja is erősen elüt a bánáti sóvirágos szikesek színétől. Hetekkel később az akkor éppen kezdő muzeológus és régész – nem mellesleg Farkas Szilárd egykori szegedi tanártársa –, Móra Ferenc szállt ki a vidékre, hogy elvégezze a próbaásatásokat. Följegyzései szerint ez volt az első terepi munkája, s amikor az igazgató úrtól megkérdezte, tulajdonképpen mit is kellene ott künn csinálnia, Tömörkény dühösen legyintett: „Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra!”
Móra Ferenc 1907 és 1913 között összesen nyolc ásatása során olyan régiségekben gazdag őstelepet tárt föl, amelynek eredményei átírták Közép-Európa régészeti történetét. A 2004-ben Szegeden megjelentetett Móra Ferenc Írások Csókárólcímű könyv tanúsága szerint a „kopasz domb” egy ötezer éves (neolitikum korabeli) őstelepülés maradványait, és a csiszolt kőkorszakbeli emlékeket részben megsemmisítő népvándorlás-kori temetkezései hely gazdag tárgyi emlékeit rejtette magában. Az évek során tízezernél is több tárgyi emlék – csontszerszám, használati eszköz, épületmaradvány, edény és dísztárgy – került elő a föld mélyéből, melyek a Kr. e. 3000 évvel élt elődök gazdag eszköztárába és mindennapi életébe nyújtanak betekintést. De még ennél is jelentősebb az évezredekkel későbbi nomád fejedelmi lovassír, amely a tekintélyes harcos egész udvartartását – asszonyát, lovát és a szolgáit is – magában rejtette. Páratlan sírlelet volt ez a maga korában. A világháború eseményei okozták, hogy a feltárt anyag tudományos feldolgozása nem fejeződött be, s a tervezett kötet nem jelenhetett meg.
Viszont nagyszerű történeteket idéz föl a csókai ásatásokról szóló könyv, amelyhez Olajos Laura írt remek előszót, felvonultatva mindazokat, akik részt vettek a régészeti feltárásokban. Harminchat olyan írás – tudósítás, levél, interjú, vers, elbeszélés és regényrészlet – került a kötetbe, amelyek Móra Ferenc élményeiről adtak számot. A századok során talán senki nem szorította olyan nagy szeretettel szívére a csókai embert, mint a nagy mesemondó, aki a Csókai pap, a Csókai csóka, a Kisforró Zsuzsanna verseiben, A csókai csata meséjében, és a Falusi templomban című jegyzetében adta vissza azt a ragaszkodást, amit a bánáti embertől kapott. Halottak napi élménye nyomán írta: „emberek, ha egy esztendőben legalább egyszer együtt akartok lenni az Istennel, ne a nagy városok dómjaiba és bazilikáiba menjetek, hanem gyepes kertű, szegény kis falusi templomokba”. Talán ez a szeretet szelídítette meg az őszi tarlótüzet is, amely most körülfutotta a sok évezredes őstelepet. Az anyagi világ pillanatok alatt elpusztulhat, de amit az ember szeretetével a lelkébe beemel, az örökre ment marad a romlástól.
