Móra Ferenc csókai kötődései fordították a figyelmemet újólag a Tiszavidék regényes története felé. Egyre többet foglalkoztat a kérdés, hogyan szervezte a folyó maga köré az életet. Egészen bizonyos, hogy a gázlók, az átkelők, a révek meghatározó szerepet játszottak a városok és falvak kialakulásában, de a népélet kiteljesedése, a települések lakóinak magatartása az valami egészen titokzatos dolog. Ilyenkor érzem igazán hiányát a máig meg nem írt tájtörténetünknek. Úgy vélem Bálint Sándor hatalmas művének, a szegedi nagytáj népéletét bemutató Szögedi nemzet nek a kirajzást követő fejezeteit felejtette el megírni az utókor, ezért nem tudjuk nyomon követni a Tisza mente történetének folyamatait. Mert az, hogy Szeged a vízmentén egészen Óbecséig és Törökbecséig meghatározó szerepet játszott a vidék kultúrájának alakulásában, az a mindennapjainkban olykor még ma is tetten érhető. A város a XIX. század végén, a XX. század elején nemcsak szellemi, közigazgatási és jogszolgáltatási centruma volt a Délvidéknek, de a példája nyomán történt az egyesületi élet megszervezése is, az pedig egyenesen feltűnő, hogy a szegedi újságírás gyakorlata milyen nagy mértékben határozta meg városaink lapkiadását.
Móra Ferenc sem 1907-ben, újsütetű muzeológusként járt először a Tisza partján, a vízmosások környékén. A gyermekkori nyarak feledhetetlen élményeinek emlékét a nála tizenöt évvel idősebb bátyja, Móra István Hazaemlékezések (1979) című kötetében találtam meg. A könyv – Péter László szerint – a népéletleírásnak olyan jelentős alkotása, amilyenek Tömörkény szegedi tanyavilágból szóló elbeszélései, Kiss Lajos társadalom-néprajzi helyzetképei a vásárhelyi szegény ember meg a szegény asszony életéről, illetve Györffy István Nagykunsági krónikájának (1922) „történeti néprajzi miniatűrjei”. A visszaemlékezése nyomán derül ki, hogy Móra István 1885-ben, a tanítóképző elvégzése után némi kerülővel Horgosra került tanyai tanítónak. Nem véletlen hát, hogy Párbaj című elbeszélését így kezdte: „Manapság is mutogatják még azt a helyet a horgosi ürüjáráson, ahol az időses juhász, Bóczán Simon agyonütötte Mező Jóskát, akit a kötözködni való bónaórája idehozott azon a szerencsétlen napon a martonosi székekrül…” (A történet egyébként méltó előképe Móricz Zsigmond Barbárok című elbeszélésének.) Négy évvel később, 1889-ben azután – jelentős fizetésemeléssel – zentai tanyai tanítóvá lépett elő, és a történet innentől lesz érdekes. „A zentai tanyai iskoláknak 1870-től kezdve volt ifjúsági és népkönyvtáruk – megelőzve Zenta ezzel is, a tanítói fizetéssel is a többi Magyarországot. Kiért áldassék az akkori elemi iskolai – nekem utóbb Félegyházán képezdei igazgatóm: Samu József neve.” Ebben a könyvtárban lelte örömét a nyaranta őt meglátogató Feri öccse, akivel „kevés szót lehetett érteni nappal, úgy belebőszeledett egyetlenegy könyvbe. Ez a könyv pedig anyányi ötkötetes könyv volt, a Franklin adta ki, címe volt: a Természettudományok Könyve.” Móra István 1893 őszén zentai belvárosi tanító lett. Közben a tájélményei nyomán született novelláit rendre megjelentette a Szegedi Naplóban, és ezzel oly nagy népszerűségre tett szert, hogy pártfogói 1895 májusában polgári iskolai tanárnak egyenesen Pestre vitték őt. „Istenem, ha lent maradunk vala: mik estek volna velünk, mikor 18-ban leszakadt az ég? Jó az Isten!” – búcsúzott a tájtól, amelynek színe és zamata elindította őt az írói útján, és helyet biztosított a számára a „szegedi irodalomban”. És ezzel akár kerek is lehetne a történet.
Szeged azonban visszasugározta szellemét a szegedi nagytájra is, Tömörkény István, Móra István és Móra Ferenc elbeszélői stílusa iskolát teremtett a Tisza vidékén, amely évekkel később a zentai Novoszel Andor és az óbecsei Cziráky Imre novellisztikájában élt tovább, azután is, midőn leszakadt az ég. Az „ágácos, eperfás, szűk ablakos fehér tanyaházak” világa idővel elkomorodott, a táj emberének lelkében pedig új értelmet nyertek a kötődések. De gesztusaiban, gondolkodásában és magatartásában száz év múltán is néha megjelenik a „szögediség”, sajátos ízt adva egyre csupaszabb világunknak.
