Ha az ember azt hinné, hogy a vallásháborúk kora rég lejárt, akkor ugyancsak kellemetlen meglepetésben lenne része. Amióta világ a világ, a világi hatalmak saját céljaikra használták fel a vallást, és a vallás pedig ugyanezt tette a világi hatalmakkal. Hogy miért? Egyszerű, mert emberek vagyunk.
Így volt ez a 16. század derekán is, amikor a nyugat-európai feudális uralkodók a római katolikus egyház és a reformáció védelmének címén hatalmi harcot folytattak. A német birodalomban a katolikus egyház legfőbb támaszát jelentő Habsburg császári család és a protestáns fejedelmek szövetsége között folytak évtizedekig vallásháborúk, ugyanis a birodalom politikailag és vallásilag is kettészakadt. Végül a protestánsok a franciák segítségével vereséget mértek a császárra, minek eredményeként 1555-ben Augsburgban a birodalmi gyűlés vallásbékét hirdetett. A császár kénytelen volt elismerni a vallásszabadságot, és a fejedelmekre bízta, hogy milyen vallásfelekezet oldalára állítják tartományukat, életbe léptetve az „akié a terület, azé a vallás” elvét.
A vallásszabadság azóta elidegeníthetetlenen joggá vált, a fenti elv pedig csupán egyes autokefál egyházak terén követhető. Szerbiában is így van, sőt majdhogynem azt lehetne mondani, hogy a vallás és a politika a szocializmus ölelése után elválaszthatatlanul összefonódott. Legutóbb azonban nem a szerb ortodox egyház csapta ki a biztosítékot a nyilvánosság előtt, hanem a már évek óta megosztott muszlim közösség. Négy évvel ezelőtt Koštunica utasítására létrehozták a Szerbiai Iszlám Közösség egyházközösségét, amelynek élére Adem Zilkićet állították, míg az Iszlám Közösség Szerbiában – amelyet Muamer Zukorlić főmufti vezetett – továbbra is elismerte a bosznia-hercegovinai egyházközösség fennhatóságát. A terv egyszerű volt, oszd meg és uralkodj, miközben egyre több embert fordíthatsz a saját oldaladra. Belgrádnak ugyanis ekkor, a választások előtt egyáltalán nem volt szüksége egy olyan egységes bosnyák szavazótáborra, amelyet Szarajevóból irányítanak. Emellett volt egy másik félelmük is, ugyanis az iszlám tanítása alapján az állam és a vallás között elmosódnak a határok. Egyszerűbb volt ekkor a Kalemegdanra odaültetni egy főmuftit.
A megosztás sikerült, sőt az egyházakról szóló törvény tovább mélyítette a szakadékot, ugyanis egy vallási felekezet vagy egyház nem regisztráltathatja magát, ha a nevében szerepel olyan szó vagy kifejezés, amely egy korábban bejegyzett felekezetében is szerepel. Magát az iszlámot mint vallást a törvény elfogadja, azonban a megosztottság következtében nincsenek bejegyezve egyházként. A képletbe azonban hiba csúszott. A szerbiai muzulmánok legnagyobb része inkább a tradíciókat követi, és a Zukorlić vezette szárnyba tartoznak, aki viszont fejébe vette, hogy nem engedi át Belgrádnak az iszlám hitűek (vagyis az iszlám közösségek) irányítását. E harc érdekében mélyen belenyúlt a politikába, megfürdőzve a hatalom mámorában is. Tettei szinte puccsszerűek voltak, mindent megtett, hogy Belgrádot kiszorítsa, a nemzeti tanácsok választásakor sem engedett igazából.
A négy év viszont megint elmúlni látszik, és a mindenkori hatalom számára nincs rosszabb, mint lekerülni a trónról. Egyes elemzők szerint Tadić és a demokraták kora lejárt, helyettük a Szerb Haladó Párt fog győzni az elkövetkező választásokkor. Ilyen esetben valóban meg kell harcolni a szavazatokért, és a bosnyák muzulmánok nagy része immáron nem bízik Tadićban, akinek az sem segít már, hogy sandžaki képviselője, sőt minisztere is van, miközben az esélyeket tovább csökkenti a gerillaháborút folytató Zukorlić. Nem maradt más hátra, mint egyesíteni a szemben álló feleket, ezt a kártyát azonban Belgrád már eljátszotta. Végső megoldásként egyedül Törökország jöhetett szóba, ugyanis a szarajevói egyházközösség Isztambulhoz kötődik. Törökország el is készítette egyesítő tervezetét, amely szerint a belgrádi központú közösséget fel kell oszlatni, az iszlám közösség Szarajevó fennhatósága alá fog tartozni, Zukorlićnak és Zilkićnek le kell mondania, és a (leendő) főmuftinak minden szinten tartózkodnia kell a politikától.
Adem Zilkić sértve érzi magát, hiszen amellett, hogy elveszti pozícióját, meg sem kérdezték, mit szeretne, Zukorlić pedig győzelmet ünnepelt, hiszen politikus válhat belőle. Az egyesítésnek azonban Belgrád ellentmondott. A szerb kormány annak ellenére, hogy váltig azt állította, miszerint Szerbia szekularizált állam, és nem avatkozik bele a vallási belügyekbe, egy pálfordulással kijelentette: a szerbiai iszlám közösség központja nem lehet egy másik országban, csakis Belgrádban. Ezzel azonban úgy érzem, nem fog véget érni a történet, hanem egyre inkább bonyolódni fog, hiszen közelednek a választások.
