Nyakunkban a fűtési idény. A nappalok még elviselhetőek, az éjszakák viszont csípősek. Sokunk, köztük én is azon mélázunk, miből éljük túl a telet, miből fizetjük ki a számlákat. Viszont vannak tőlünk is szegényebbek, akiknek vagy egyáltalán nincs pénzük vagy netalán otthonuk. Szabadkán pedig mindezt tetőzi a menekültek kérdése is.
Már számtalanszor írtunk a Szabadkán rekedt menekültekről. Nyugat-Európát veszik célba, azonban az embercsempészek vagy csak eddig szállítják őket, vagy miután hatóságok elfogták őket a magyar–szerb határon, visszatoloncolják őket Szerbiába, és egyszerűen itt rekednek. Belgrád viszont nem tud mit tenni az egyre gyarapodó menekülteket látván, az európai uniós tagjelöltség kiharcolása közben nem sikerült felkészülnie egy ilyen jellegű problémára. Csak azzal tud kezdeni valamit az állam, aki menedékjogot kér.
Szabadka belvárosában a menekültekről, amolyan városi legendaként beszélnek. Vannak is, meg nincsenek is. Vélhetőleg így gondolkodhatnak Belgrádban is, annyi különbséggel, hogy a Szabadka külterületein lakók naponta szembesülnek a bandázó menekültekkel, akik egyébként városon kívül, a szeméttelep környékén több pontban tanyáztak le, amely mint később kiderült a rendőrök miatt is hasznos. Nyúl Zoltán baptista lelkész, a Baptista Szeretetszolgálat képviseletében és Varga Tibor, a Kelet-Európa Misszió képviselője jól ismeri a szóban forgó, úgymond hontalanná vált idegeneket. Hetente meglátogatják őket, kenyeret, zöldséget, pástétomot, ruhaneműt és más adományokat osztanak szét nekik. Hosszas unszolásuk eredményeképp tegnap Szabadkán tartott terepszemlét Vladimir Jovanović, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) szerbiai biztosa.
A város szélére érve messziről látható a szeméthegy, körülötte pedig a bozótos. Ebben a bozótosban építették fel ideiglenes sátraikat a menekültek. A két önkéntes előre figyelmeztet minket, messziről fényképezzünk, a közelbe érve viszont kérjük beleegyezésüket. Nem csupán azért, mert sértőnek veszik, hanem mert félnek. A rendőröktől. Ahogy egyre közelebb értünk a sátrakhoz, egyre több személy jelenik meg a közelükben. Észrevettek minket. Egy személy elébünk jön, s amint meglátja Zoltánt és Tibort, rossz angolsággal mosolyogva köszön: Hi, how are you?
A táborban mintegy 30 gyanakvó ember és 5 sátor fogad minket. A sátrak terebélyesek, 3–4 méter szélesek, a szeméttelepen talált zsákoktól, ponyváktól kezdve mindent felhasználtak hozzá, a falakat náddal bélelték. A sátrakon belül néhol a bejárat közvetlen közelében földbe vájt tűzhely helyezkedik el, a belteret, a padlót pedig mások által már rég kidobott szőnyegek és szivacsok borítják. Beszélgetésbe elegyedünk velük. Szinte mindannyian rendezettek, frissen vannak borotválva. Ketten tört angolsággal felvázolják számunkra a helyzetet: hideg van, nincs élelem, sem gyógyszer. Van aki Pakisztánból, más pedig Indiából érkezett. Egy idősebb személy elmeséli nekünk, volt már Kanadában is, legutóbb pedig Görögországban próbált szerencsét. Bárhol jobb, csak ne kelljen hazamennie. Nem kíván egyebet, mint békésen és legálisan otthont, munkát találni. Hogy élni tudjon. Egy, a harmincas éveiben járó személy, már kevésbé mosolygott, 10 éves korú gyermekével hat évet élt Görögországban, viszont ott sem sikerült rendezni helyzetét, hát továbbállt. Görögországról már csak egy szétrongyolódott menedékjogi okirat tanúskodik, most pedig itt élnek, ahogy ők nevezik: a dzsungelban.
– Szerbiában úgy kezelnek, mint az állatokat. Jönnek a rendőrök, bevisznek minket, és huszadmagammal egy fürdőszobába zárnak. Napokig étlen-szomjan tartanak minket, lefeküdni se tudunk a hideg csempére, csupán guggolunk. Amikor végre ételt hoznak, akkor disznóhúst. Nekünk muszlimoknak disznóhúst. Nem állatok vagyunk, hanem emberek – mondja dühösen a nevét elhallgató férfi.
Rövid időzés után, úgy döntünk, megkeressük a másik tábort. Ott több kiskorú gyermek él, hasonló körülmények között. A táborlakók először nem szívesen árulják el, hogy ott vannak-e a gyerekek, nem bíznak bennünk, félnek, hogy szólunk a rendőröknek. Rövid mélázás után mégis megbarátkoznak velünk, hisz kísérőinket ismerik. Az odaúton találkozunk még egy kisebb csoporttal, az egyik huszonéves fiú rákérdez Zoltánékra, hogy van-e gyógyszerük. Tenyerén és karján gennyes kelések.
A következő táborhoz érve – amelyben több mint ötvenen élnek, de Szabadka-szerte számuk meghaladhatja a kétszázat is –, a kocsi láttán vagy két tucat főből álló csoport indult meg felénk. Elsőre megszeppentem, azonban amikor a csoport első embere hozzám érve hangosan Szálem alajkummal köszön, és megszorongatja tenyerem, kétségeim eloszlanak. Mindenkivel végigkezelünk, hol angolul köszönünk, hol arabul. Kezdetleges arab köszönésemre megmosolyognak, beinvitálnak minket a tucatnyi sátor közé. Körülöttünk 5–10 éves körüli gyerekek szaladgálnak, nevetgélnek. A felnőttek is kedvesek, engednek minket fotózni. Az egyik korombeli menekült látva kezemben a fényképezőgépet elneveti magát, és angolul szól: Gyere nézd meg otthonom!
Ideiglenes házigazdám Hashim, Afganisztánból menekült el családjával, gyermekeivel. Mosolyogva, nevetve próbálja palástolni nyomorúságát. Egyre többen vesznek minket körül, a csapatban van szomáliai, indiai, pakisztáni, afgán személy is.
– Itt élünk. Megpróbáltunk Magyarországra átjutni, de elfogtak minket. Elzárva voltunk pár napig, de legalább ágyban, melegben aludtunk, és tisztességes főtt ételt kaptunk. Visszatoloncoltak minket, ma meg minden este razziától tarthatunk. Ha észrevesznek minket a rendőrök, 50 eurót kérnek tőlünk, máskülönben bevisznek minket. De hiába, már nincs pénzünk – tolmácsol Hashim, majd megjegyzi egyre hidegebbek az éjjelek.
Igen, mondom, decemberben pedig fagy és hó is lesz. Kissé ijedten néz rám, majd tovább is mosolyog: Megfagyunk, sokuknak kabátja sincs, a mezőn lévő víz meg már jéghideg a fürdéshez. Velem szemben az egyik afgán menekült egyetlen pulóverben áll, magyaráz, majd lőtt sebét mutatja: Jöttek az amerikaik, és elkezdték lőni a tálibokat, nem volt maradásuk. Két pulóver van rajtam, de hirtelen fázni kezdtem. Nincs mit enniük, panaszolják. Gyűjtögetnek, kukoricát, diót. A lejárt szavatosságú pástétommal szemben viszont gyanakvóak. Megnyugtatjuk őket, bátran ehetik, mi is ezt esszük.
– Zöldséget hozzanak inkább, nem kell a hús. Krumplira és rizsre van szükségünk – kérlel minket egy idősebb, szemlátomást a táborban is köztiszteletnek örvendő személy.
Sokuknak irata sincs, és felmerül a kérdés, miért nem kérnek menedékjogot Szerbiától. Hallgatnak, nem tudják milyenek az előírások, bár sokan visszafordulnak Nišbe, Banja Koviljačára. A hallgatag válasz mögött pedig ott rejlik a remény: Hátha mégis átjutunk.
