Gyerekként mindig csodájára jártam a Dunának, ámulatba ejtett nagysága, félelmet keltett ereje, elbűvölt gazdag élővilága. Óriási szörny halakat rejtegető feneketlen mélységnek képzeltem, amelynek ringató hullámain büszkén lovagolnak óriási hajók. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ugyanaz a folyó, amely nálunk szép széles, Németországban csupán néhány tíz méter széles és csupán mellig ér. Pedig igen.
Szülőfalum bár nem a Duna közvetlen partján helyezkedik el, mégis Duna-parti településnek számít, tavak, holtágak, a folyóba ömlő csatornák díszítik, fénykorában pedig az üdülőtelephelyei és nyomdája mellett, a Ferenc-csatorna partján fekvő hajógyáráról is híres volt. A nyolcvanas években megszokott sűrű hajóforgalom azonban a viharos évek múltán megkopott, privatizációban megfeneklett a hajógyár is, így ma a falu menti csatornán csupán ladikok ringatóznak. Csak a Duna maradt némiképp hű önmagához, bár néha eltűnődöm, mintha rajta is kevesebb hajó lovagolna. Mintha kisebb lenne a teherforgalom, a személyforgalom pedig leszűkült volna a csupán a német és osztrák kisnyugdíjasokat kiszolgáló luxushajók, vagyis inkább úszó szállodák néhai megjelenésére. Bár lehet, hogy azért látom így, mert mostanság kevesebbet időzök a Dunán.
A folyami áruszállításra általában azt mondják, hogy olcsó és környezetkímélő. Ennek ellenére mégis a közúti áruszállítás az, amely leginkább jellemző napjainkra. Teherautók száguldoznak útjainkon, szennyezve a környezetünket, sok esetben egészségünket is, pedig ha belegondolunk, egy kamion két konténert visz el egy kamion költségéért – egy konténerszállító folyami hajó ötszázat visz, öt kamion költségéből. Eközben Európában óriási hangsúlyt fektetnek a folyami hajózásra, s egyes nyugat-európai országokban, ahol a természetes vízhálózat bőséges volt, „rátettek még egy lapáttal”, csatornákat építettek, és szinte minden faluba eljuthatunk hajóval is. A folyami teherszállítás óriási üzlet – beszélünk akár a Dunán egymást érő tankerekről és gázszállító hajókról, és elképzelhetetlenül nagy üzletnek számító fémhulladék-szállításról.
Nálunk viszont mintha minden iszaposodna (főleg a csatornák), holott a Duna ma egy tizenkétezer kilométeres európai vízi út része – köszönhetően a lassan húsz éve működő Duna–Rajna–Majna-csatornának. Akárhogy nézem, a Duna egy olyan esély, amelyet nem szabadna eltékozolni.
Azt mondják a Dunán a vízi szállítás hátránya, hogy lassú és bizonytalan. Kiváltképp a kisvizes időszakban, amikor is a nyár végére menetrend szerint a folyókon az alacsony vízállás jön és csupán korlátozásokkal hajózható a folyó, az uszályokat nem lehet kihasználni, hiszen a kisebb merülés érdekében kevesebb rakományt szabad rárakni. Ekkor azonban többször kell fordulni, ugyanazért az árért. Nem elég, hogy Szerbia gazdasága romokban hever, amin egyáltalán nem segített a gazdasági válság, idén még az aszály is megkeserítette a hajósok életét, november közepére a folyó vízállása Apatinnál és Bezdánnál olyan alacsony lett, hogy szinte teljesen le kellett állítani a teherforgalmat. Ugyanakkor közeledik a tél, amikor is a csapadék hó formájában jelentkezik, ami pedig a beálló fagy mellett egyáltalán nem fogja megemelni a Duna vízszintjét. A forgalom leállt, a több mint ezer tonna rakományt szállító hajókon a személyzet esőért imádkozik, ugyanis ez a helyzet akár tavaszig is eltarthat. A mai üzlet vezérelte világban viszont a késés nem megengedett. Áldatlan állapot ez egy hajósnak, ugyanis további pluszköltségeket jelent a vállalatnak, ha a szállítmányok jelentős részét vasútra és közútra tereli át, de nincs ingyen egy-egy uszály többszöri átrakodása sem. Na meg ki szállítana egy megbízhatatlan fuvarossal, aki nem tudja teljesíteni a szerződésben aláírtakat.
A Duna szerb szakasza viszonylag kedvező hajózási adottságokkal bír, így további javítása az elmúlt évek politikai viharai közepette kisebb jelentőséget kapott. Igaz, a Vaskapu elvégzi a dolgát, duzzaszt, de a magyar határ felé közeledve inkább a Duna végzi évezredes gyakorlatát, alakítja át a medret, fáradhatatlanul szállítva és terítve a hordalékot. Ha viszont elhanyagoljuk a Dunát, egy teljes iparágat lehetetlenítünk el, pedig az Európai Unió szívesebben ölne pénzt a folyó kimélyítésébe, mederkotrásra, elsüllyed hadihajók vagy más létesítmények kiemelésére, a dunai élővilág megőrzésébe, mint a koszovói békefenntartók pénzelésére.
