Gyászmise volt minap a mártír halottainkért, és az emlékezés hangulata erőteljesen átrajzolja köröttem a világot. A novemberi temetői csönd napokon át velem maradt, a hófehér krizantém-illatú hallgatás eljön velem az otthonom küszöbén túlra is. Most is úgy vagyok vele, hogy ha nagyon odafigyelek csak a gyertyák halk pattogását, szelíd sistergését hallom a világból. Azt figyelem, hogyan születik a csöndben az emlékezés. Évtizedek óta minden utam, minden kerülőm és kitérőm a lármától való menekülés, a csöndesség birodalmának a keresése. Egyike lettem azon keveseknek, akik rendületlenül hisznek a csend teremtő erejében, abban, hogy az igazán szép és jelentős emberi dolgok a lármás világ birodalmának határain kívül születhetnek meg.
A levelek hullása is hallható volt a sírkertben, amikor a csokrokat átadtam hajdanvolt szeretteimnek, köztük azoknak is, akiket nagyanyáink soha nem temethettek el. A délutáni nap sugara áttörte a dércsípte lombokat, különös színt varázsolt a főhajtás köré, és én megismertem azt az alsóvárosi ragyogást, amely valahonnan a gyermekkor világából tört elő. Ezért van az, hogy csak itt találkozhatok vele, csak akkor van részem benne, amikor hazajövök. Ez a glédicsek csendje, amely varjúkárogással van a lila ég peremére tűzve. Olyan ez a kerti csönd, hogy szinte körül lehet ülni. Bácskai, faluszáli, halványuló pasztellek hallgatása. És mögötte ott vannak e régi világ békéjének kevésszer megáldott lakói, a felmenők. Távoli temetők lehajló lombjai alatt csak mostanában értettem meg, hogy már az is kegyelmi állapot, ha valakit a szülőföldjén kísérhetnek szerettei az utolsó útjára.
A doberdói katonatemető fölött viszont hirtelen borult be az ég: vastag kárpitként takarták el a felhők a napot. Még a kezünkben voltak a koszorúk, amikor a halk morajlásból egyszerre iszonyatos égzengés lett, és a hatvan lépcsőfok felénél a nyakunkba szakadt a bóra. A karsztok rettenetes ágyúrobaja, mely mögött mintha a kilencven éve megmerevedett front kelt volna életre. Forrva, sisteregve, mennybéli óceánként szakadt a nyakunkba a zápor – mindazok szenvedésének megelevenedett jelképeként, akik e gondozott katonatemetőben leltek végső hazára. Földig hajoltak a ciprusok, tépett ágaikat kévébe kötötte a szél. Mondják a karszt lakói: a bóra nem is szél, hanem járvány, s amerre megfordul miazmát és bacilust szór szét a vidéken. „Más becsületes szélnek a kellemetlen volta mellett akad egy-egy jó tulajdonsága is – írta föl jegyzeteibe egy régi utazó. – A Sirocco például szintén nem barátja az ideges, reumás emberiségnek, de legalább langyos, és végig öntözi a karsztmögötti vetéseket.” A Tramontana hideg, metsző, nagyon emlékeztet az otthoni, alföldi széljárásra, rokona a böjti szeleknek. Egészen más a Bóra, amelyben valamilyen megmagyarázhatatlan düh tombol, szinte fölülről szakad az emberre. Záporával kimossa ugyan a vidéket, de rendre pusztulás támad a nyomában. Nem áldás a lakosok számára, hanem büntetés. Mint a járványok: még csak a tüsszentésnél tartanak, de már elborította a testet a hidegrázás. A karszt legeldugottabb viskójának lakója is tudja – a gyermekkora történeteivel szívja magába –, hogy hol születik a Bóra. Van, ahol látni vélik azt a szürke szirtet, amely mögött rejtőzik, mielőtt dühösen útnak indulna, másutt egészen biztosak abban, hogy a hegyek mélyén rejlő jégveremből fagyos tűzhányóként szökik a magasba, ezért oly kegyetlen, amikor visszahull a földre. És van olyan hely is, ahol az alkonyi felhők rajzából tudják, hogy virradatra megérkezik az ítéletidő. Én mégis úgy érzem, a bóra a katonatemetők fölött lebegő nyughatatlan lelkiismeret égzengése.
A tengeri fenyők, a pineák szegélyezte visszaúton értettem meg a doberdói színjáték valódi lényegét; a gondozott kert csak látszólag a csend birodalma, egy-egy pillanatnyi megnyugvása a történelemnek. Hiszen ott, az isonzói és a doberdói lövészárkok vidékén öltözött egykor lármába a mi világunk, hogy többé sehol ne legyen nyugalma az embernek. A súlyos lövedékek pályájára állt a világ, hogy örök lármában gondolkozzon el azon, mivé is lett apáink csöndes birodalma, melynek foszlányai az ökörnyállal együtt már csak az alsóvárosi glédicsek ágain akadnak meg.
