Megfosztották szlovák állampolgárságától Boldoghy Olivér révkomáromi színészt, mert élve a lehetőséggel, könnyített eljárással kérte, és megkapta a magyar állampolgárságot. Boldoghy Olivér a többi sorstársával együtt úgy gondolta, hogy a XX. századi csehszlovák kitelepítések, deportálások, üldözések és megbélyegzések után ennyivel adósa volt a történelem. Döntéséről – lévén, hogy törvénytisztelő ember – azonmód értesítette Kafka Kastélyának lakóit is. Nosza, döntött is a szlovák hatalmi hivatal, és azonmódi bősz gesztussal, megfosztva őt minden jogától, kiakolbólintotta őt a szlovák állampolgárok sorából, mi több: felszólította, hogy záros határidőn belül adja le valamennyi személyes iratát. Boldoghy Olivér tehát a hatályos szlovák törvények szerint egyszerre földönfutó lett a saját szülőföldjén. Az lenne ám az igazi, ha Szlovákia az Európai Unió tagjaként most deportálná az ugyancsak EU-s Magyarország biztosította állampolgársága okán a szlovákiai otthonához ragaszkodó, uniós állampolgárként mindenben törvénytisztelő Baloghy Olivért!
Mi több: Kafka Kastélyának hivatalnokai néhány nappal később – ugyanilyen okkal – megfosztották szlovák állampolgárságától a rimaszombati illetőségű Tamás Aladárné Ilonka nénit, a kilencvenkilenc esztendős, nyugalmazott tanítót is, aki a sokat látott és megélt idős emberek derűjével sorolta: először 1918 után fosztották meg a magyar állampolgárságától és lett Csehszlovákia törvénytisztelő alattvalója. 1938 után ismét magyar állampolgár lett, amiért 1945 után rettenetes árat kellett fizetnie. Hogy Ilonka néni meddig ette a hontalanok és otthontalanok keserű kenyerét, arról nem szólt a beszámoló, de annyi bizonyos, hogy az idővel visszaállított csehszlovák állampolgárságát 1994-ben a szlovák váltotta fel, majd amikor néhány nappal ezelőtt Magyarország újólag boldog állampolgárává fogadta őt, a szlovák hivatal törölte őt az állampolgárai sorából.
A szlovák politikai hatalom közel két évtizede – látható identitási zavarából eredően – bizonyítási kényszertől terhelt. S én, aki háromszor olyan idős vagyok, mint Szlovákia, akár derülhetnék is ezen a kamaszos magamutogatáson, ha az indulatok éle nem a nemzeti értékeimet sértené. Akár mondhatnám is: a szlovák nemzeti identitás-építéshez kellett a dunaszerdahelyi rohamrendőrök brutalitása is, hiszen ott, ahol a parlamenti döntéssel erősítették meg a sötét emlékű beneši dekrétumok érvényességét, ahol a nyelvtörvénnyel kell körülbástyázni a többségi nemzet szupremációját, ahol nyelvrendőrség működik, ott a nemzethű erőszakszervezettől és hivatalnoki kartól sem várhatunk európai magatartást! Ha Szlovákia nem tud dinasztikus nemzeti királyai dicsőséges országépítésére hivatkozni, hát (jobb híján) erőt és határozottságot mutat a szolgálatra fölesketett hivatalnoki osztálya! Valamit csak kell látnia a világnak, valamivel csak kell legitimálnia magát Szlovákiának is! Mert ma az a helyzet, hogy az egész Kárpát-medence a szlovák lármától hangos, legyen szó akár a „Szülőföldön magyarul” akció keretében nyújtott diáksegélyezésről, a magyar nyelvhasználat szankcionálásáról, a szlovákiai magyar művelődési intézmények költségvetési támogatásának elszabotálásáról, vagy a könnyített eljárással biztosított kettős állampolgárságról – nincs olyan Európa felé mutató gesztus, amely ne ingerelné a szlovák államot. Szlovákia akkor is a régió külön utasa, ha a közös energia ügyi gondok megoldásának kérdése szerepel a napirenden, s akkor is, ha a megyehatárok kialakításának demokratikus igénye kerül a figyelem középpontjába; Szlovákia rendre pipiskedik, és erőfitogtatással hozza meg a döntéseit.
Ezért van azután, hogy minden megpróbáltatás ellenére is oly szép, oly példás a felvidéki magyarság civil szervezeteinek helytállása. Szép, hogy él a Rákóczi- és a Márai-hagyomány Kassán, hogy Gömörországban a honismeret klasszikus formájában tudománnyá nőtte ki magát a „gömörológia”, hogy Komárom utcái is terei fölött ott lebeg Jókai szelleme, és Pozsony akkor is magyar koronázói város marad, ha időről időre az aktuális szlovák hatalom újabb és újabb paragrafussal bővíti a rossz emlékű beneši kisebbségpolitikájának dokumentumait. Csak ne vegye rossz néven, ha akadnak, akiknek a szemében éppen ezért felértékelődik Boldoghy Olivér és Tamás Aladárné Ilonka néni elhatározása.
