Vitám nem a Gondviselőmmel van, aki fölöttem szárnyal, óvó tekintettel követi lépteimet, és kijelöli számomra a járni érdemes utakat. Ő – Gábriel és Mihály arkangyalok seregeinek jóságos katonája, az én őrangyalom – kegyelmes volt hozzám mindig, ezért kellő alázattal hallgatok a tanácsaira, és szorongva várom figyelmeztetését, ha olykor mégis nyakasságon kapom magamat.
Vitám azzal a másik angyallal van, aki reggelente vérnyomást mér nekem, és szigorú tekintettel néz rám, ha olykor önfeledt lelkesedéssel a terített asztalok dicséretére ragadtatom magam. Mert úgy vagyunk mi ezzel, hogy ami nekem sörrel pirított kacsasült, az neki ketyegő koleszterinbomba, ami nekem csülkös bableves, az az ő szemében a poklok gyehennás tüze. Ő az én szívritmusomat figyeli akkor is, amikor én a kocsonyát fokhagymázom be, és a lélegzetemre ügyel, ha a piacon a levesbe való marhacsontot keresem. Ha én a gyönge túróval készült, tejföllel leöntött és pörccel meghintett csuszáról álmodom, ő súlyfölösleget emleget, és a vaskos realitásokhoz szegez mindent, amitől én szárnyalni tudok. Beszélhetünk mi reneszánsz derűről, boldog XIX. századvégről, vagy az örök és kiapadhatatlan mediterrán életerőről, ha eljutunk a terített asztalok ünnepi valóságához – egyszerre összeomlik minden. Ami nekem boldog fölszabadultság, az számára az élet súlyos tehertétele, s már az is meggondolatlanságnak számít, ha a püspökök elképzelt lakomáján a libamáj mellé szeretném mártani arasznyi veknim pilléjét. Az én angyalom szemében én olyan egészségügyi kóreset vagyok, akivel a ma külföldre vándorló orvosok felét – foglalkoztatás céljából – idehaza lehetne tartani.
Jól emlékezem, minden azon a negyven évvel ezelőtti nyári délutánon kezdődött, amikor egy pesti kamarai vetítésen először néztem meg Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét. Elbűvölt, ahogyan az elhagyott szerető, Majmunka asztalánál Latinovits Zoltán – miközben kellő bűnbánattal megvallotta, hogy mégiscsak ő volt az igazi – belemerte kanalát a sárgán gyöngyöző húslevesbe, majd azt követően meleg pirítósra kente a marhacsontból remegve kizuhant velőt. Vagy az, ahogyan a vidéki kocsmában gesztenyét rendelt a fácánsülthöz, kovászos uborkát harapott a vaddisznópörkölthöz, s elegánsan hörpintett a habzó söröskorsóból. A Szindbád számomra a konyhakultúra dicsérete lett, amely a terített asztal ünnepét az élet legszebb magaslatára, a művészetek világába emelte. Azóta tudom, hogy van enciklopédiája az ízeknek, és valamennyi emberi tájnak új dimenziót adnak a konyhák generációk kezén rafinálódott zamatai. Hogy a színeknek és a tálak fölött gomolygó illatoknak harmóniája van, az a számomra olyan evidencia, amit a szocialista menzák gyarmati változatai, az amerikai gyorsétkezdék rabvallató terrorja sem tud felülírni. Fölöttük megingathatatlanul áll gasztronómiai meggyőződésem kikezdhetetlen bástyája, nagyanyám nyári konyhájának viaszosvászonnal leterített asztala, ahol délben fölpárolgott a gölődinleves, és mellette a tálban hatalmas kazalban ott tornyosult a pirosra sült krumplipogácsa, amihez nekünk, unokáknak még járt egy-egy cső platnin sült kukorica is. Ez maga volt a gyepsor századokon át formálódó valósága, a föld és a veteményes kert testre szabott és lélekhez idomult bizonyossága.
Ezen az sem változtatott, hogy ma már tudom, Lovránban a citrom levével megcsorgatott pirított tintahalhoz spenótos krumplipüré jár – amit a Plavac tesz igazán derűssé –, s hogy a Lendva-vidéken ilyenkor az őszi vadászatok idején ebédre a vágottzsírral megkent rozskenyér-szelet után savanyú répalevest illik rendelni, amit a tárkonyos vaddisznópecsenye követ az örök és halhatatlan krumplilepénnyel, és ecetes sült paprikával, hogy legyen alapja az alsólendvai muskotálynak. S az sem igazán baj, ha kerül mellé egy túrós-diós-mákosra rétegezett gibanica-szelet, hatalmas tökmag-fagyi gombóccal a tetején. Márton napkor birsalma lesz a tepsiből kiemelt liba derékalja, másnap derűvel koccintunk a ludaskására, hogy a közelgő évzáró lakomákon a tyúkpástétom után a savanyúleves fölött se kelljen szégyenkeznie a mesternek, aki mégis csak Krúdytól tanulta meg ünnepelni a herendi pecsenyéstálak pajzán hedonizmusát. De Te, kedves angyal, azért nagyon figyelj rám!
