Magyarokat gyalázó falfirka jelent meg a minap az óbecsei Petőfi Sándor iskola falán. „Smrt mađarima” – olvashatták volna a hajnalban hazatérő betlehemesek, ha élne még az adventi népszokás ezen a valamikori színmagyar városrészen, amit a régiek egyszerűen csak külvárosként emlegettek. Az viszont már sértés volt, ha valakit „kilvárosinak” szólítottak, erre olykor a pofon is elcsattant. Szilaj vidék volt ez az Alsóváros, melyet a XIX. század utolsó éveiben Kovács Huszka Ferenc plébános szervezett közösséggé azzal, hogy rábírta e nyakas zselléreket és kisgazdákat: kérjék az önálló egyházközséggé nyilvánítást. S hogy az egészséges paraszti eltökéltséget bizonyítsa, arról is meggyőzte az alsóvárosiakat, hogy képesek ők a saját erejükből templomot is építeni. És lám az 1906-ban Szent Antal nevére fölszentelt templom ma is áll, büszkén hirdetve az elődök jellembeli nagyságát.
A napilapunk tudósítása szerint a rendőrség gyorsan cselekedett, és kiderítette, a „Smrt mađarima” magyar gyerek keze nyomán került az iskola falára. Nincs okom kételkedni a tájékoztatás hitelében, és így a helyzet még rettenetesebb. A falfirkák folklórjának lényegét Csorba Béla és Ternovácz István az elmúlt évek szomorú eseményei nyomán alaposan körüljárta, írásaik alapján nyomon követhető a mindennapi gyűlölet megszületésének és gerjedésének a genezise, most azonban Óbecsén azt hiszem egészen más történt. Nem a távoli vidékekről idetelepített, idegen gyűlölet küldené a halálba a magyarokat, hanem – ha hinni lehet a jelentésnek – egy magyar diák választotta az „önmegvalósításnak” ezt a förtelmes formáját. Hogyan is történhetett? Felbosszantotta volna a számtantanára, mire ő gyűlölettől izzó lélekkel sötétedéskor visszaosont, és otthagyta kézjegyét a falon? Vagy a diáktársaival támadt nézeteltérése, aminek azután falfirka formájában adott kifejezést? Tulajdonképpen egyre meg, hiszen nem is ez a kérdés lényege.
Engem sokkal inkább érdekelne az, hogyan érezték magukat a Petőfi Sándor iskola tanárai, amikor magyar diákjuk alkotását látták a falon. Ha úgy tetszik, az érintettségem okán kérdezem ezt. Mert néhány ablakkal arrébb, ahol a „Smrt mađarima” falfirka megjelent, évtizedekkel ezelőtt Balázs Katalin tanító néni nekünk a hét minden utolsó magyaróráján Fekete István Vuk című regényének fejezeteit olvasta folytatásokban, ami bennünket „kilvárosiakat” oly mértékben elvarázsolt, hogy leküzdhetetlen áhítattal vártuk a furfangos kis róka következő történetét. Ebben az iskolában magyar nyelvet, történelmet, földrajzot és számtant tanultam, meg fizikát, és azzal együtt minden olyan tudományt, ami elengedhetetlen a tisztességes élethez. És most akad egy patkány, aki merő virtusból beszennyezi azt a falat, amely mögött immár évszázada a méltóság és a becsületesség temploma áll!? Fölfogta-e a Petőfi Sándor iskola tanítói és tanára közül bárki is, hogy ami ott néhány nappal korábban történt, az a pedagógia és a nevelés totális csődje? Ha igen, beszéltek erről a diákjaik előtt? Ha nem, akkor be tudnak menni holnap is az iskolába tanítani?
A most erősen kicifrázott faltól harminc méterre volt a valamikori Weinhardt-kocsma, a régi Alsóváros emlékezetes bicskázásainak színtere. Még halottat is szállítottak el onnan az 1930-as években, ám akkor Csizoffszky Ferenc plébános és Cziráky Imre kántortanító maga elé parancsolta a szilaj „kilváros” renitens fiataljait, és megtalálták a módját az indulatok megfékezésének. Az 1960–70-es években a legkiválóbb magyar pedagógusok tanítottak az iskolában, és mi Ferenczi Zsuzsannától, Botka Máriától, Fölglein Lászlótól és Föglein Jánostól, Berecz Tamástól és Berecz Teréziától tanultunk a betűvetés mellett egy életre szóló tisztességet, s még Pataki bácsi, a pedellus is maga volt a hivatástudat szentje. Ma viszont gazdátlan az Alsóváros, aminek azt lett az eredménye, hogy senki nem mutat a fiataljainknak olyan erkölcsi mintát, ami követhető lenne a számukra. Hogy a „kilvárosainkon” túl az egész magyarságunk lelki és szellemi állapota milyen, arról is érdemes lenne szót ejteni. Hogy a mindennapi életünk színtereit fölveri a balkáni gyom – azon a politikusainknak is végre el kellene elgondolkodniuk. Miért voltak a régi, hasonlósan nehéz, emberpróbáló időkben ragyogó pedagógusaink, és miért hiszik ma pedagógusnak magukat azok, akik képtelenek a gyerekek lelkének emberi formát adni?
