Nem egészen világos a számomra: a belgrádi parlamentben a képviselők egy része olykor olyan részeg (ahogyan arról a sajtó is beszámolt), hogy már majdnem Bácskához csatolja a három magyar többségű Tisza menti községet, Magyarkanizsát, Zentát és Adát, vagy olyan józan és határozottan nemzeti érdekérvényesítő, hogy a nevezett három községet továbbra is Észak-Bánátban kívánja látni. Vagy egészen egyszerűen: valakik végre felismerték, hogy a civil társadalom – a józan ész minden átlátható és nyilvánvaló rendjének megfelelően – akkor működik jól, ha a közéleti adminisztráció a lehető legteljesebb mértékben mentes a sanda politikai szándékoktól. Merthogy 1992-ben önös politikai döntés nyomán a magyarság területi megosztásának szándékával változtatták meg egy tollvonással a természetes körzethatárokat, és a háborús előkészületek során kreáltak sok tízezer ember életét megkeserítő földrajzi abnormitást – az az első pillanattól kezdve mindenki előtt világos volt. Az nem világos, hogy ez a chaplini földrajz, a fenékkel fejelgetett glóbusz, hogyan jutott el az érettségi korszakába.
Kétség sem fér hozzá, a szerb gazdasági és regionális fejlesztési minisztert az ésszerűség vezérelte, amikor állásfoglalásával támogatta az immár sokadik kezdeményezést, hogy Ada, Zenta és Magyarkanizsa az észak-bánáti helyett az észak-bácskai fejlesztési körzet része legyen. S ha e népi kirakósdi során végre a helyükre kerülnek az egyébként helyükön lévő dolgok, az arra illetékesek talán elgondolkodhatnának a rendszer működtetésének a kérdésén is. Mert most az a helyzet, hogy egy óbecsei család a manapság szinte átláthatatlanná terebélyesedett igazolási eljárások egyike (akármelyike) során anyakönyvi kivonatokért Becskerektől Zentáig kénytelen bebarangolni a szerbiai sztyeppéket, hogy ha minden irat együtt van, beutazhasson végre Szabadkára, ahol az egyik kikönyökölt tolóablak előtt eltöltött fél nap után a kezébe nyomott sorszámmal együtt azzal küldjék haza, hogy ügye elintézéséért jöjjön egy hét múlva. S ha netalán közben kiderül, hogy halotti bizonylat is szükségeltetik, akkor esetleg a moholi vagy a szenttamási hivataloknak is szentelhetnek egy-egy napot. Nem csak földrajzi ismeretek kérdése, hogy értelmetlennek tűnjön ez a nem kifejezetten civilbarát bolyongás. Más zugaiban a világnak létezik az állampolgári ügyek intézésének az a rendje, melynek során a hivatalnak is az az érdeke, hogy a lehető legracionálisabb eljárás során feleljen meg az elvárásoknak és rendezze a reá tartozó ügyeket. Ehhez azonban kellő módon rendezett adminisztrációra volna szükség.
Most hát eljutottunk a régiókról történő gondolkodás alapjaihoz. Nem hagy nyugodni a gondolat: mi lesz akkor, ha Szerbia megkerülhetetlenül szembesül a polgári rendtartás európai elvárásaival, ha az országnak végre „humanizálnia” kell majd a hivatali ügyintézést is. Mi lesz akkor, ha végre (az EU küszöbén) tőle is elvárják az „egy tolóablakos” ügyintézést? Azon túl, hogy salterhez kötött egzisztenciák ezrei fognak összeomlani, a sztyeppei népvándorlás is a feledésre érdemes múlt egy komor epizódjává válik. Addig pedig, ha a gazdasági racionalitás vagy a társadalmi rend, és a társadalmi rend működésének igénye úgy kívánja meg, hogy Magyarkanizsa, Zenta és Ada végre – az adminisztráció tekintetében is – ismét Bácskában legyen, azt örömmel nyugtázzuk: eljutottunk oda, ahonnan el sem kellett volna indulni. Lám, a ráció mentén mégis csak létrehozható egy olyan észak-bácskai fejlesztési térség, amelyet Szabadka, Topolya, Kishegyes, Ada, Zenta és Magyarkanizsa alkot, Ada, Zenta és Magyarkanizsa tehát nem az észak-bánáti térség nyugati nyúlványa. Már csak icipici aggályom maradt: vajon az utak, az infrastruktúra fejlesztése továbbra is regionális (körzeti) kérdésként kezelendők? Magyarán: továbbra is át kell majd szállni a szomszéd régió első tanyájánál a körzeten belül közlekedő buszokra – ahogyan az ma még gyakorlat Óbecse és Topolya, Zenta és Szabadka között?
