„Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: »Juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből. Atyám, aki nekem adta őket, nagyobb mindenkinél: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk.«” Jn 10,27–30
Krisztusban kedves testvéreim!
Húsvét negyedik vasárnapja a jó pásztor ünnepe. A hivatások vasárnapjának is nevezzük a mai napot, amelyen kérjük a Mennyei Atyát, hogy küldjön Egyházának szent életű papokat, buzgó lelkületű szerzeteseket, szerzetesnőket és hozzá ragaszkodó, mindezt fontosnak tartó, öntudatos keresztény híveket. Tudjuk, hogy Jézus a jó pásztor, és hogy példát adott életével. De ahhoz, hogy a jó pásztor jelentését megértsük, tudnunk kell: Jézus idejében mit jelentett a pásztor és a nyáj fogalma? Mit jelentett pásztornak lenni? Mindenekelőtt egy nagyra becsült, ősi életstílust, helyesebben életformát jelentet, amelyet a Mester hallgatói mind jól ismertek és értékeltek. Ez az életforma a pásztor és a nyáj számára az élet és a hivatás teljes összefonódását jelentette, egyik sem képzelhető el a másik nélkül. Jézus hasonlatában elsősorban tehát a pásztor és a nyáj összetartozását, életegységét kell észrevennünk és megvalósítanunk ma is. A pásztornak a nyáj élete a saját élete is, hiszen innen származik megélhetése, fennmaradása, ezért a Jó Pásztor veszély idején nem hagyja ott a nyáját, mint a béres, nem menekül el, hanem hogy megmentse, kész saját életét feláldozni, vállalni a halált is a nyáj miatt. Az Úr Jézus ebből a valóságból kiindulva szögezi le, hogy: „A jó pásztor életét adja juhaiért.” Ez a kijelentés azonban már Jézus önfeláldozó emberszeretetének a megnyilatkozása, amihez hozzáteszi: „Senki nem veszi el tőlem életemet, magam adom oda.” Tehát önként és szabadon vállalja értünk a kereszthalált. A végtelen irgalom e misztériumában Jézus szeretete összefonódik az Atyáéval. Az Atya küldte őt, hogy az embereknek Pásztora, vezetője legyen, aki őrzi őket és biztosítja számukra az igazi életet. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk.” Ezt a szeretetet az Atya a Fiúban adta meg, aki áldozatával megszabadította az embereket a bűntől, nem új nevet, hanem új létmódot, új életet adott nekik: Isten gyermekeinek létét és életét. Krisztus megváltó műve folytán minden ember hívatott, hogy tagja legyen annak az egyetlen családnak, amelyben Isten az Atya, tagja annak az egyetlen nyájnak, amelynek Krisztus a pásztora. Ez a család és ez a nyáj azonos az Egyházzal, amelynek – mint Péter apostol mondja – Jézus az alapköve. „Ő a kő, melyet ti, építők elvetettetek, mégis szegletkővé lett.” A zsidóság hivatalos vezetősége elvetette Jézust, de Ő halálának és feltámadásának titka által egy új épület, egy új közösség, az Egyház alapköve lett. „Juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem” – olvastuk a mai evangéliumban. A Jó Pásztor szavára az hallgat, az Ő hangját az ismeri fel, aki ismeri és elfogadja az Ő tanítását. Az evangélium tanítását, annak igazi jelentését viszont ma az érti meg, aki hallgatja a tanító Egyház hangját: pápáét, püspökökét, elöljárókét. A Jó Pásztornak az engedelmeskedik, aki a tanító hivatal útmutatásait szem előtt tartva figyel lelkiismerete és a belső sugallatok hangjára. Így az az ember követi hűségesen és növekvő buzgalommal az Urat, aki meghallja hangját, és életre, tettekre váltja tanítását. Ki tehát a Jó Pásztor, akire a szerzetesnek épp úgy oda kell figyelnie, mint az egyházmegyés papnak vagy a világi hívőnek? Az ószövetségi szentírás válasza szerint mindenekelőtt maga az Isten. Ő a választott nép pásztora, gondviselője és vezére. Majd az újszövetségben az idők beteltével Jézus Krisztus az életét feláldozó pásztor az Istennek, a Jó Pásztornak látható megjelenése a földön, valóságos emberi testben-lélekben. Az Atya személyes küldötte Ő, Isten szeretetének látható jele és kegyelme, Isten „jó pásztorságának” szentsége. Krisztus, a jó pásztor misztériuma egyházában folytatódik az általa kiválasztott és meghívott személyekben. Jézus már nyilvános működése során közvetlen munkatársakat választott megváltói szolgálatához. A kenyérszaporításkor például így szólt az apostolokhoz: „Ti adjatok nekik enni!” Arra ösztönözte őket, hogy gondoskodjanak mindarról, amire a tömegnek szüksége van. A sokaságnak ételt akart adni, hogy ne éhezzen, de egyúttal kinyilvánította, hogy ez a táplálék „megmarad az örök életre”. Együtt érzett az emberekkel. Miközben járta a városokat és falvakat, megfáradt, kimerült emberekkel találkozott, akik olyanok voltak, „mint a pásztor nélküli juhok”. Ebből a szeretetteljes tekintetből fakadtak tanítványaihoz intézett szavai: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásába!” Aki válaszol az Úr hívására, annak számolnia kell mindenfajta veszéllyel, sőt még az üldöztetéssel is, mert Jézus azt mondja: „Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál.” Az apostolok, akik eggyé lettek Mesterükkel, már nem egyedül hirdetik a mennyek országát, hanem maga Jézus az, aki bennük van és cselekszik: „Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött.” Mindemellett igaz tanúságtevőkké válnak, kiárad rájuk a magasságból való erő, a Szentlélek és hirdetik a megtérést és bűnbocsánatot minden népnek.
Krisztusban Kedves Testvéreim!
Mindnyájunknak van Istentől küldetése, hivatása, megvagyunk hívva az Ő országába. Személyesen szól, és hív bennünket a Jó Pásztor. Lehet a hivatásunk családos, papi vagy szerzetesi, egyik sem nagyobb a másiknál. Mind az Úrtól megáldott kegyelmi állapot. A legfontosabb dolog minden hivatásban, az Istennel való kapcsolat, az imádságból fakadó élet, hiszen csak ezáltal tud hosszú távon megmaradni a hivatás és hiteles lenni. Keresnünk és ápolnunk kell az Istennel való kapcsolatunkat, így megtalálhatjuk önmagunkat, az igazi életünket, amit az Isten elgondolt rólunk, a helyünket a világban. Isten már megtette az első lépést az ember felé, véglegesen döntött mellette, szeretetből meghalt értünk. Most rajtunk a sor, hogy igennel válaszoljunk az Ő hívására, hiszen Isten nem akar nélkülünk élni, hanem örökre velünk akar maradni.
Ámen.
