Kint állok a hideg kövek között. A délutáni napsugár áttör az őszi színekbe öltözött ágakon és lassan melegíti a gránitot. Ólomlábakon botorkálva a sárga avarban kutatok utánatok. Kezemben krizantém, mécses, seprű és rongy. Mennyei csönd és nyugalom ölel át.
Lassan újból benépesül a temető. Élettel telik meg. Ismeretlenek és rég nem látott arcok jelennek meg, szomszédok, rokonok köszönnek vissza. Vonásaik közt fájdalom, beletörődés, megnyugvás, remény és öröm. Őszi színekben pompázik minden. Gondolataim, mint a falevelek szanaszét hevernek, halomba gyűjtöm őket és elrévedek. Milyen csodálatos a természet az elmúlás kezdetén. Még egy simítás és csillog a kő. Sercen a gyufa, és felcsillannak az emlékek. A mécsesek fénye mintha utat mutatna a lelkeknek, töretlenül nyújtózkodnak a csillagokig. Az ég és föld immár tükörképe egymásnak.
Lakatos János felvétele
Emlékezni és örvendezni vagyunk itt, hiszen ti, kik örök álmotokat alusszátok itt, így éltek tovább bennünk. Most, a tél küszöbén ez a legnagyobb örömünk nekünk, még emlékezőknek. Sokan vannak közületek, kikre már élő nem emlékszik, mégis ünneplünk benneteket. Ott vagytok az Atya jobbján, kedveseinkkel, nagyszüleinkkel, szüleikkel, barátainkkal és ismerőseinkkel. Megdicsőülésetek tanúiként éljük meg a szeretetet. Az emlékek elkophatnak, mi meghalhatunk, a csillagok pedig lehullhatnak a mécsesek hamvaiba, de a szeretet örök. Az elmúlást megértve ünnepeljük az életet és az elmúlást ünnepelve értjük meg az életet. Ez az ellentmondás a legemberibb bennünk, és ez tesz méltóvá majdan közétek tartozni.
