Ady Endre: Halottak napján
(Részlet)
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón…
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!…
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk –
– Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!
Csendben gyújtunk gyertyát azokért, akik közel állnak hozzánk, de már nem láthatjuk őket. Családi körben emlékezünk, vagy virággal a kezünkben kilátogatunk a temetőbe, november 1-je ugyanis mindenszentek ünnepe, amikor a katolikus egyház a szentekre, vagyis valamennyi megdicsőült lélekre emlékezik, november 2-a pedig a halottak napja, amikor a keresztény világban minden elhunytra gondolunk. A két ünnep hosszú évek óta szorosan összefonódik.
Amíg a levegőben sült gesztenye illata árad, ezekben a napban megtelnek látogatókkal az egyébként csendes sírkertek. Az erős kötődés azokat is hazavezérli, akik külföldre vándoroltak, szülőföldjükön, gyermekkoruk helyszínén virággal, koszorúval, mécses gyújtásával emlékeznek ők is elhunyt szeretteikre. Ugyanakkor sokan hosszú kilométereket megtesznek, hogy felkeressék szeretteik sírját. A temetők megszépülnek, gyertyafénybe és virágba borulnak.
A látogatás és az emlékezés pedig a lelkünket is lecsendesíti.
