Nehéz szavakba önteni mindazt, amit alig egy órácskája, a napilapunk anyaszerkesztőségéből érkezett hívás óta érzek. Együtt érezve közölte ifjú kollégánk: Elhunyt Szabó Gizella, a Magyar Szó első újságírónője, napilapunk doyenje.
Azóta mintha béklyók fognák ujjaim, nehezen találom a könnyfátyolban úszó billentyűket… Ezt az In memoriam-szerű jegyzetet is csak úgy tudom a gépbe pötyögni, mintha beszélgetnék Veled, Gizike. Így hívtunk valamennyien a szerkesztőségben. Míg a tengernyi kimondatlan, kibeszéletlen gondolatainkban kutatok, a képernyőről mintha mindig mosolygós, derűt sugárzó tekinteted nézne velem szembe. A nyárutó egyik délutánján skypeoltunk utoljára. Tele voltál nagy tervekkel, néhány írásod vázlatát is elkészítetted. A kilencvenedik életéved küszöbén is gyöngyszemek gyanánt kerültek be gondolataid nagyfüzetébe a régen volt idők emlékeként… Igaz mellékesen megjegyezted, hogy továbbra is rakoncálkodik a derekad, s hol itt, hol ott fáj valami. De ez már csak a korral jár, tetted hozzá mosolyogva. Abban maradtunk: jelentkezel, amint kissé rendeződnek a dolgok körülötted… Erre már nem kerülhetett sor, komolyabbra fordult egészségi állapotod…
Most is úgy érzem, s őszintén gondolom: az utolsó pillanatig hű maradtál a nagybetűs professzióhoz – az újságíráshoz – de leginkább önmagadhoz, életszemléletedhez, életviteledhez. Csak úgy érdemes, még ebben az olykor embertelennek tűnő, összekuszált zűrzavaros világban is. Vallomásaid most átsegítenek szívfájdalmamon, hallani vélem, amint önéletírásodból megidézed életed legfontosabb pillanatait, állomásait, amit sokszor a körülmények befolyásoltak, alakítottak, amikor a legtöbbször nem lehetett nemet mondani, vagyis meg kellett felelni az elvárásoknak. De, hogy azokat az emberfia-lánya hogyan teszi, már az egyén nevelésén, emberségességén, következetességén múlik. S eszembe jut titkolt vágyad, reményed is, hogy egy napon régi álmod is teljesül: s csokornyi írásod kévébe köttetik. Ezt már, vélhetően, az örök vadászmezőkön olvashatod.
Önéletírásodból idézem: „Nagyváradon, Romániában 1926. december 6-án születtem, hatgyermekes családban. Szüleim értelmiségiek voltak, gyermekeiket iskoláztatták. Én román, magyar és szerbhorvát nyelven tanultam. Bácskába tizenévesen, 1941-ben rokonlátogatóba jöttem Varga Imre nagybátyámhoz, Óbecsére. A háborús körülmények miatt azonban itt maradtam. A középiskolát is Óbecsén fejeztem be.
A Magyar Szóba 1945 decemberében meghívásra jöttem. A Tanjug – Jugoszláv Távirati Iroda – egyéves Újságíró Iskoláját Belgrádban, már, mint újságíró szerb nyelven fejeztem be, 1947–1948-ban. A szerkesztőség serkentésére beiratkoztam az Újvidéki Társadalom- és Politikatudományi Főiskolára, ahol 1962-ben diplomáztam. Minden érdekelt, ami a mindennapok embereinek az életéről szólt.
A Magyar Szó szerkesztőségébe is, mint ifjúsági vezető kerültem, amikor még alig 6-8-an, főleg az alapító szerkesztők írták a lapot. Köztük én voltam az első újságírónő. Azonnal dolgozni kezdtem. A Népfront, és annak keretében az igen aktív nőszervezet és az ifjúsági szervezet tevékenységének ismertetését, valamint minden más társadalmi megmozdulás követését, megírását bízták rám. Még tartott a háború, érkeztek a sebesültek, a hadiárvák. Emlékszem, gyűjtöttünk a frontra is. Közben szervezték az egészségügyet, a közellátást. Jegyrendszer volt akkoriban. Örültünk, ha kenyeret, tejet és néha húst kaptunk... Volt miről írni. Naponta két hasábot. Ennyi volt a norma.
1946 októberében behívtak a Tartományi Pártvezetőség irodájába, ahol a titkár, Dobrivoje Vidić (később moszkvai konzulunk) közölte velem, hogy lapot indítanak a vajdasági nők számára, és a magyar nyelvű, havonta megjelenő újságnak, én vagyok a főszerkesztője, majd a kollégák segítenek, mondta. Így is volt. 19 éves voltam, amikor kineveztek a Vajdasági Dolgozó Nő főszerkesztőjének. A lap öt évig élt. Az I. B. (Tájékoztató Iroda) idején papírhiány miatt szűnt meg. Főszerkesztőként párhuzamosan dolgoztam – megszakítás nélkül – a Magyar Szóban is. A munkaidő hajnaltól estig tartott.
Nagyon sok társadalmi szervezetbe beválasztottak, így pl. a Tartományi Nőszervezet Főbizottságába, a Családtervezési Tanácsba, a Magyar Szó KSZ alapszervezete titkárának stb. Rengeteget dolgoztam...
Újvidék és környéke küldötteként, 1974-ben, amikor Vajdaság elnyerte tartományi státusát, háromszázezer szavazattal, négyéves mandátummal megválasztottak képviselőnek a Szerb Képviselőházba. Több bizottságban is dolgoztam, a legrangosabban is; az Alkotmányozó Bizottságban.
A napilapunkban főleg az egészségügyi ellátás fejlesztésével, nő- és gyermekvédelemmel, a korosakról való gondoskodással foglalkoztam.
Két felnőtt gyermekem van. Egyébként három legközelebbi családtagom orvosi képzését elősegítettem.
Nyugdíjazásom előtt a kezdő újságírók útjainak egyengetését, tanítását bízta rám a szerkesztőség. Ezt sok szeretettel és türelemmel végeztem. Több tehetséges kollégának segítettem, akik később és ma is rangos tisztségeket töltenek be az anyalapnál, az Újvidéki Rádióban és a Televízióban.
Több kitüntetésem van: A Svetozar Marković újságírói díj; A Jugoszláv Újságírók Szövetségének Ezüst Plakettje (25 éves újságírói munkásságomért); Munka Érdemrend, Népfront plakett; az AFŽ (az Antifasiszta Nők Frontja) kitüntetése; a Forum-díj; a Vajdasági Újságírók Egyesületének Életműdíja (1981), 2012-ben az Aranytoll díja; a Vajdasági Nyugdíjas Egyesület díszoklevele, 2014-ben pedig a Magyar Szó Életműdíja stb.”
Írás közben Budapestről hívott Cunkó lányod, mondva, hogy ő és Miki fiad is beszélt Veled mielőtt belealudtál volna az öröklétbe.
Gizike, nyugodjál békében.
Megbecsült kolléganőnk, Szabó Gizella temetéséről a család később intézkedik.
