Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld! (Janus Pannonius: Pannónia dicsérete)
Janus Pannonius fenti epigrammáját minden általam tanított diáknak meg kell tanulnia fejből. Amikor először órán elolvassuk a verset, szinte mindig az az első reakciójuk, hogy nem tetszik nekik, mert úgy érzik, hogy a költő nagyon öntelt, és azt gondolják, hogy nem illik olyat írni, hogy „szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld”. Miután ők megfogalmazzák a szerénységről és illemről alkotott véleményüket, el szoktam mondani, hogy miért tartom én mégis olyan fontosnak ezt a verset, hogy még fejből is meg kell tanulniuk. Nem szoktam sok memoritert feladni, de amit igen, azt okkal és céllal teszem. (Sajnos – főleg általános iskolában – él az a gyakorlat, hogy túl sok verset adnak fel a magyartanárok fejből megtanulni, ráadásul olyanokat, amik az adott korosztálynak egyáltalán nem valók, így borzasztó kínszenvedés árán gyömöszölik a fejükbe ezeket a számukra sokszor érthetetlen szövegeket. Emiatt mire középiskolába kerülnek, irtóznak a memoriterektől.) Erre a versre jegyet sem szoktam adni, de muszáj mindenkinek tudnia, nem hagyok addig békén senkit, míg el nem mondja olyan szövegtudással, hogy biztos lehetek benne, nem felejti el később.
Azért tartom nagyon fontosnak ezt a verset, mert arra tanít, hogy tudnunk kell, ha valamiben jók vagyunk, az eredményeinkre büszkének kell lennünk, mert csak úgy lehet maximálisan teljesíteni, ha tudjuk, hogy mire vagyunk képesek. És ha azt gondoljuk, hogy arról, hogy valamihez értünk, valamiben jók vagyunk, nem illik beszélni, sőt úgy kell tenni, mintha nem is tettünk volna semmit, akkor fejlődni sem tudunk, márpedig az a dolgunk, hogy a tőlünk telhető legjobban csináljunk meg mindent, amit tudunk. Tehát a fejet felemelni, a gerincet kihúzni, és bátran, büszkén csinálni azt, amiben jók vagyunk, és nem szerénykedni!
Janus Pannonius a reneszánsz korában élt, a XVI. században, verseit egész Európában ismerték, és nevének köszönhetően (Pannonius) Magyarországot is híressé tette. Amit tehát leírt a versben, igaz volt. Sajnos szokás mifelénk arra nevelni gyerekeket, felnőtteket, hogy legyünk csendben, akkor nem lesz semmi bajunk, akkor is maradjunk szerények, ha valamiben kiemelkedőek vagyunk.
Nagyon izgalmas és felemelő élmény, amikor egy tanóra keretén belül a diákok megértenek dolgokat, és az óra végére módosul a véleményük. Persze ehhez felelősségteljes tanári hozzáállás kell, hogy ne éljünk vissza a helyzettel. A legutóbbi órán, amikor erről a versről volt szó, miközben a gerinc kiegyenesítéséről és a fej felemeléséről beszéltem, az egyik diák követte a testével a szavaimat. A következő órán pedig egy másik megkérdezte tőlem, hogy mivel is magyaráztam én a múlt órán azt, hogy ez a vers nem egoista. Mielőtt elkezdtem volna újra elmagyarázni, az osztálytársai egymásnak adva át a szót sorolták mindazt, amiről beszéltem. Azt nem tudom, hogy az életmódjukban sikerül-e megvalósítaniuk majd ezeket az elveket, de az, hogy így emlékeztek rá, és a társukat „tanították”, jó jel. Irodalomtanárként pedig plusz öröm látni, hogy egy XVI. századi költő is képes megszólítani a XXI. századi diákokat.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
