Csütörtök, 8 óra 45 perc. Az újvidéki Pitypang („Maslačak”) nevű óvoda egyik „osztálytermében” Gábor Lóci Anita és Özvegy Anika óvónők már körberakták az apró székeket, a talpig ibolyaszínben pompázó loboncos hajú Rudi, a gyerekek kedvenc kabalababája már a díszhelyre került, kezdődhet az óra, illetve egészen pontosan félóra. De már itt is vannak a gyerekek, pontosan 38-an. S már fel is hangzik mindennapos köszöntő énekük: „Szervusztok gyerekek, jaj de jó, hogy eljöttetek! Sokat fogunk énekelni, és együtt játszani. Sziasztok!” Már körbeálltak, s kedvenc játékukat játsszák: „Itt a szemem, itt a szám, ez meg itt az orrocskám. Két lábamon megállok, ha akarok, ugrálok. Jobbra, balra két karom, ha akarom, forgatom.” Ragyog az arcuk, miközben lelkesen mutatják, hol a szemük, hol a szájuk, orrocskájuk. Amikor kell, fel-felugrálnak, s a karjukkal vidáman, szelesen köröző mozdulatokat végeznek. Hiszen ők már értik, amit mondanak, s meg tudják tenni, amit kérnek tőlük. Ők már nagycsoportosok, jövőre iskolások lesznek. Azért járnak önként ebbe a csoportba, mert meg szeretnének tanulni magyarul. Számtalan énekes, sok mozgással kísért játék következik ezután. Énekelnek a mackóról, közben lelkesen tapsolnak, fel-felugrálnak, leguggolnak, leülnek, ahogyan a dalszöveg megkívánja. Majd egy kis számtan következik. Az is játékosan történik. Anita kezében öt kicsi (rajzolt, kivágott) játékmajom ugrál a (rajzolt, applikált) ágyon. Időről időre leesik közülük egy, akit az Anyamajom és az Orvosmajom vesz gondos kezelésbe. A gyerekek közben mindig megszámolják, hány majom ugrál még az ágyon, és időközben hány pottyant le közülük. Mindezt énekelve közlik, s közben nagyokat kacarásznak. Van, aki még „öt” helyett „ot”-ot mond, de sebaj. Még csak október óta tanul magyarul. Következik az új tananyag elsajátítása. Özvegy Anika egy-egy színes reprodukciót mutat fel, s magyarul is, szerbül is megmondja, mit ábrázol: „Nap, napocska = sunce; hold = mesec; csillagok= zvezde.” A gyerekek többször elismétlik. Következnek a napszakok: „jutro= reggel; dan= nappal; veče= este”; ”noć=éjszaka”. Gábor Lóci Anita egy színes labdát kezd dobálni hol ennek, hol annak. Az illető ilyenkor elismétli a hallottakat: „reggel”. A másik „labdafogó” azt, hogy: ”este”. Szinte minden kéz a magasban kalimpál: „Mogu ja?” „Én, én!” jelentkeznek sorra. Majd leesnek a székről, úgy szeretnék elharsogni az új szavakat. Aztán következik még sok dal, mozgás, játék, és már vége is a fél órának. Úgy elszállt, mint a sicc. Látszik a kipirult arcocskákon, hogy úgy érzik: kár, hogy már elmúlt. Szívesen maradnának még. Tőlem is megkérdezik: „Ostaješ? Ugye maradsz még?”
Később, otthon, Gábor Lóci Anita megmutatja, mi mindent tanultak/tanulnak még az óvodásai. Előkerülnek a gyönyörűen megrajzolt, rostironnal, fa- és zsírszínessel kifestett halak, amelyek mind egy-egy színt képviselnek. Aki az órán mind a tíz főszínt felismeri, jutalmul kap egy kis nyomtatott képet a színt képviselő halfajtáról, amelyet otthon kifesthet. Majd a számokat nézegetjük. A kettes hattyút formáz, a hetes zsiráfot, az egyes egy kígyó, a kettes katicabogár, stb., s mindhez megfelelő számú picurka számocska is „jár”: a nagy ketteshez két pici katicabogár, a heteshez hét pici zsiráf, stb. Kézbe lehet venni, egyenként meg lehet majd számolni őket. S mindet róluk szóló dalocskával kísérik… Itt köpcösödik a Hóember is, akiről az ovisok már el tudják mondani, hogy barna a csizmája, piros a kabátja, fehér a szakálla, hisz „színre lépésekor” már ismerik a színeket. A testrészek külön tasakolva várják, hogy, amikor majd róluk tanulnak, az ovi szőnyegén kirakják őket. A rajzolt lánybaba és a fiúbaba (a gyerekek kérték, hogy ne csak lány, fiúbaba is legyen!) szintén rajzolt, festett ruhatárat is kapott, amelyekről majd megtanulhatják, hogyan nevezzük a sapkát, sálat, kabátot, inget, cipőt, stb. magyarul. Mivel minden foglalkozást énekkel kísérnek, a szülők kérték, az óvónők írják le nekik az énekek szövegét, hogy otthon együtt gyakorolhassák a csemetéjükkel, hiszen a legtöbben otthon is szívesen énekelgetik őket.
Vajdaságban a magyar nyelvű anyanyelv-ápolási program akkor vált időszerűvé az óvodákban, amikor az általános iskolákban kezdett megcsappanni a magyarul tanulni vágyó tanulók száma. Először csak osztályokat vontak össze, később már egész iskolákban szűnt meg a magyar nyelvű oktatás. Nagybecskereken például már csak egyetlen, a Sonja Marinković Általános Iskolában folyik magyar nyelvű oktatás. Több próbálkozás is történt. 2010 őszén például a nagybecskereki Lukács Gabriella tanítónő és Rácz Róbert tanító és zenész mérte fel 19 óvoda érdeklődési körét a magyar nyelv tanulása iránt. A bemutató órákon, amelyeken a magyar nyelv oktatása elsősorban énekes játékokon és zenehallgatáson alapult, a résztvevő apróságok közül 246 óvodás iratkozott be a magyar nyelv tanulására. Nyolcvan százalékuk vegyes házasságból származott, 10 százalékuknál mindkét szülő magyar volt, de a gyermek nem beszélte az anyanyelvét, a többiek idegen nyelvként szerették volna a magyar nyelvet elsajátítani. A gyermekekkel foglalkozók munkáját akkor a VMPE finanszírozta. A pénzelést a civil szervezettől 2011-ben a MNT vette át. Folyt is a munka lelkesen, egy idő után azonban a szervezők úgy értékelték, hogy tulajdonképpen kontraproduktív eredményt érnek el. A szülők, abban a hitben, hogy gyermekük az óvodai anyanyelv-ápolási órákon éppen eléggé megtanul magyarul, nyugodt lelkiismerettel íratják majd kicsinyeiket az iskolában szerb tagozatra. Ez kedvüket szeghette, s felhagytak a továbbtervezéssel. A munka a 2011/2012-es tanévben Újvidéken folytatódott, ezúttal ismét a VMPE szervezésében, a Boldog Gyermekkor (Radosno detinjstvo) elnevezésű iskoláskor előtti intézmény objektumaiban. Jelenleg Újvidéken öt óvodában, hat csoportban foglalkozik hetente kétszer két fiatal óvónő, Gábor Lóci Anita és Özvegy Anika az elsősorban vegyes házasságból származó óvodásokkal. Nagybecskereken Lukács Gabriella és Rácz Róbert tanul óvodásokkal három óvodában és az Oktatási Központ épületében. Mivel ezt a fajta óvodai oktatást tizenkilenc óvodában igénylik, a nagybecskereki óvodaközpont vezetőségével egyetértésben hamarosan kiterjesztik a munkát. Maradékon Halász Dániel református lelkész szervezésében a parókián heti két alkalommal foglalkozik tizenegy óvodással Gábor Lóci Anita és Halász Gyöngyi, s Erzsébetlakon is működik egy csoport.
– Öt óvodában dolgozom Újvidéken –mondja Anita, s már sorolja is őket: Pitypang (Maslačak), Dunavirág (Dunavski cvet), Vendi, Napocska (Sunčica) és Veseljko. Annyira élvezik az órákat, hogy ősz óta egyre bővülünk. A Limánon harmincöt gyerekkel kezdtünk, aztán annyit meséltek a családjuknak, meg a pajtásoknak, milyen jó itt, hogy egyre újabb és újabb jelentkezők érkeztek. Már ketté is osztottuk a csoportot Anikával. Az egyikben negyvenen, a másikban huszonnyolcan vannak. Az öt óvodában, ha jól számolom, már 144-en. Nézze, ebben a tasakban őrzöm a háziállatokat, emebben meg a vadállatokat. – Később egy pálcikára ragasztott Napot húz elő. Egyik fele aranysárga, másik fele koromfekete. – Anikával negyven ilyen Napocskát fabrikáltunk. Meg két nagyot. Mialatt a Napról énekelünk, ők a kicsiket lengetik, mi a nagyokat. Aki a legszebben énekel, középre állhat, és átveheti egy időre a Nagy Napot. Beszélgetni még nem tudnak magyarul, de már szépen mondogatják: „Tessék… Köszönöm… Szia!” S úgy énekelnek már magyarul, mint a pacsirták.
Remélhetőleg ezek közül a magyarul tanuló óvodások közül néhányan – akiknek magyar az anyanyelvük – ha majd iskolás korúak lesznek, magyar tagozatra iratkoznak. Az lenne az igazi sikerélmény.
