Nem kívánok a sértett hangján szólni, holott több okból is megtehetném. Kifogásolhatnám, hogy egy engem is érintő ügyben pont engem nem kérdezett meg hétfőig senki, de ezt sem teszem. Inkább a tényeket szeretném megvilágítani, mert azt tapasztalom, hogy a többség még ennyi cikkezés után, vagy éppen ez ellenére sem érti, valójában mi történt, miért kavarták fel az állóvizet.
Számomra ez a történet 2010-ben kezdődött, amikor a Magyar Tanszék egykori hallgatójaként (2008-ban végeztem 9,77-es átlageredménnyel), a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktoranduszaként jelentkeztem az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara tanársegédi pályázatára. Ekkor, dr. Láncz Irén tanszékvezetése idején a háromtagú bizottság (dr. Faragó Kornélia, dr. Harkai Vass Éva, dr. Toldi Éva) számszerűen kimutatható előnyöm (17,5 kompetenciapont) ellenére sem engem választott, hanem egyhangúlag Patócs László (8,5 kompetenciapont) mellett döntött. Fellebbeztem, eredménytelenül. A nyilvánosság megvédhetett volna? Nem hiszem, ez akkor sem lett volna megoldás, és most sem az.
2011 szeptembere óta a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium tanáraként dolgozom, 2012 augusztusa óta pedig a Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete elnökeként aktív tudományszervező tevékenységet fejtek ki, tőlem telhetően mindent megteszek a fiatal kutatók jobb tájékoztatásáért, szakmai fejlődéséért.
A tanársegédi munkaszerződés három évre szól, 2013. október 16-án a Kar kiírta a pályázatot, amelyre hárman jelentkeztünk. Nem gondoltam, hogy tilos lenne. Időközben dr. Csányi Erzsébet lett a tanszékvezető. A tanszék által felállított bizottság (dr. Csányi Erzsébet, dr. Faragó Kornélia, dr. Bence Erika, dr. Toldi Éva, dr. Horváth Futó Hargita) öt tagja közül négyen engem támogattak, ami tökéletesen elegendő lett volna a megválasztásomhoz. Az sem jelent akadályt, hogy dr. Faragó Kornélia különvéleményt fogalmazott meg, amelyben a szegedi doktorjelölti jogviszonyomat támadja, a két rendszer közötti megnevezésbeli különbségekből hoz létre fogalomzavart. Érdekes, hogy a Bölcsészkar kedden megjelent közleményében úgy szerepel, hogy formailag mindhárman megfeleltünk. A Választói Tanács döntéséről szóló kiértesítő levélben sem találtam semmilyen, a jogviszonyom problematikusságára utaló megjegyzést.
A Választói Tanács előtt a tanszék titkos szavazással, abszolút többséggel megerősítette a bizottság javaslatát. Március 7-én a Bölcsészettudományi Kar Választói Tanácsa mégsem választott meg. Egyáltalán nem világos, miért nem vettek fel. A tanársegédi munkahely így betöltetlen maradt, ugyanis a Tanács csak arról szavazhatott, hogy elfogadják az engem ajánló bizottsági javaslatot, vagy sem, Patócs László munkaszerződése pedig lejárt.
A Kar értesítő levele nem tartalmaz jogorvoslati lehetőségre vonatkozó kitételt sem. Ennek ellenére megpróbálom érvényesíteni a jogaimat.
Míg Szerbia kiemelt problémája a szaktudással rendelkezők elvándorlása, addig az a jelenség sokkal kevesebb figyelmet kap, hogy milyen falakba ütköznek azok, akik hazahozzák a tudást külföldről. Az elmenők és az itthon maradók hangja a legerősebb, de mi a helyzet a hazatérőkkel? Tilos lenne hazahoznunk a külföldön megszerzett tudást? Bűn a máshol bevált jó gyakorlatok meghonosítása itthon? A vajdasági magyar doktoranduszok több mint 60 százaléka Magyarországon tanul, csak keveseknek adatik meg közülük a szerbiai akadémiai karrier. Holott ők azok, akik rendelkeznek azzal a nemzetközi kapcsolatrendszerrel, mely a felsőoktatásunk számára nélkülözhetetlen a szerbiai oktatásfejlesztési stratégia értelmében is.
A Magyar Tanszéket kiemelten fontos vajdasági intézménynek tekintem. Gyakorló tanárként látom, mekkora a magyartanárok felelőssége, így az őket oktató-nevelő tanszéké még lényegesebb. Az elmúlt két évben felpezsdült a Tanszék élete, magam is szervezője voltam a Collegium Talentum látogatásának. E visszás médiaharc ezt a sikeres munkát próbálja tönkretenni, de hiszem azt, hogy hiába, hisz a történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni. S hiszek abban is, hogy eljön az az idő, amikor azokat, akik hazahozzák a tudást, nem idegen testként közösítik ki, nem az ellenfelet látják bennünk, hanem a lehetőséget, a partnert. S azokat sem lehetetlenítik el, akik így gondolkodnak.
