Varga Zoltán szabadkai fiatal ismerős lehet a hazai birkózás követőinek, hiszen prominens figurája ennek a sportnak Szerbiában. Mások esetleg a Holdsugár Alapítványból ismerik, amelynek célja, hogy a fiatalok ne a város utcáin csoportokba verődve vagy magányosan csellengve töltsék a hétvégi esteket, hanem hasznosan, nevezetesen: sporttal. Emellett a Vajdasági Magyar Diákszövetség médiafelelőse is, végül, de nem utolsósorban asztrofizikát tanul Újvidéken. Zoltánnal a szerteágazó programok összehangolásáról, az élsport nehézségeiről beszélgettünk, egy rövid kitérőre pedig a fiatalok helyzetét is megemlítettük.
Mi mindennel foglalkozol?
– Szabadkán tagja vagyok a Holdsugár Klubnak már egy jó tíz éve. Ott először Kiss Dezsőnek, az alapítvány elnökének segédkeztem, apróbb feladatokat végeztem el. Az idő múlásával elég megbízhatónak találtak komolyabb feladatok elvégzésére is. Jelenleg folyamatosan részt veszek a klub szervezési aktivitásaiban. Tagja vagyok a VaMaDiSz szervezetének is, vagyis a Vajdasági Magyar Diákszövetségnek, ha jól emlékszem, közel egy éve. Itt jelenleg sajtófelelősi poszton vagyok. Tehát az én feladatom, hogy a médiaházakhoz eljussanak szervezetünk legújabb hírei, közleményei.
Továbbá: az Újvidéki Egyetemre járok, asztrofizikát tanulok, jelenleg a képzés harmadik évét hallgatom. Eddig elégedett vagyok a tanulmányi eredményeimmel, persze találok benne kivetnivalót. Itt a sport is, februárban lesz tizenegy éve, hogy birkózom. Voltam már a válogatott tagja is, csak sajnos egy idő után rájöttem, hogy az élsport ezen ágából igen nehezen lehet megélni. Ezután kezdtem komolyabban gondolkodni az egyetemi tanulmányokon.
Ekkor jött képbe a fizika, vagyis a csillagászat?
– A középiskolai fizikatanárom hívta fel a figyelmem arra, hogy jó vagyok ebből a tantárgyból, az ő bátorítása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végül erre a szakra jelentkezzek.
Hogy is nézett ki a válogatott birkózás? Egyetem, illetve középiskola mellett?
– Három-négy évig voltam tagja a válogatottnak, rendszeresen jártam az edzőtáborokra, különböző felkészítésekre, viszont nagyon nehéz volt mindent összehangolni az egyetemmel, ezért inkább búcsút mondtam az élsportnak, ma inkább ligában versenyzem. Itt is elég gyakran vannak versenyek, a minap is Kanizsán volt egy rendezvény. Annak ellenére, hogy nem foglalkozom annyira komolyan a birkózással, még mindig a hazai élvonalban vagyok, az országos versenyeken gyakran szerzek érmet. A középiskolában ezzel szemben könnyebb volt időt szakítani a birkózásra, lévén, hogy sportgimibe jártam, ahol a tanárok is tolerálták, ha a diák éppen hiányzik. Így jutottam el az edzőtáborokba, felkészítőkre. Gondolom, más középiskolában is engedtek volna, viszont nem hiszem, hogy ennyire simulékonyan mint itt. Nyolcadik végén pontosan még nem tudtam, hogy mivel is szeretnék foglalkozni, így a gimi adott még négy év gondolkodási időt, és nem mellesleg jó tudásalapot.
Hogyan ismerkedtél meg a birkózással? Többen is állítják, hogy a fittség és a robbanékonyság, tehát a testi készenlétiség mellett, szellemi hozadékot, gazdagodást is szavatol a sportolás. Erről mi a véleményed?
– Először az asztalitenisszel foglalkoztam, de gyorsan kiderült, másra vágytam. Félreértés ne essék, még ma is szívesen pingpongozok, viszont inkább szórakozásképp, barátokkal. A sportolásra a legnyomósabb okom az volt, hogy túlsúlyos gyerek voltam, birkózói körökben pedig volt összeköttetésem, így kerültem kapcsolatba ezzel a sporttal. Mindig is hízékony voltam, a birkózással voltam képes leginkább ezt kordában tartani. Szerencsére az étrendemen annyira nem kellett sokat változtatni.
Úgy érzem, elsősorban kommunikatívabb lettem a birkózásnak köszönhetően. Többször is előfordult, hogy igen sokat kellett utazni egy-egy versenyre, útközben pedig unatkozik az ember, ilyenkor a legjobb társalogni. Hasonló a helyzet az edzőtáborokban is. Úgy vélem, hogy a birkózás által megtanultam könnyebben nyitni az emberek felé. Van egy ilyen közösségépítő jellege, összetartozást hirdet. A sport a nyelvtanulásban is sokat segített. Szabadkán jobbára vegyes nyelvű volt a társaság, többen is megtanultunk így szerbül. Vagy éppen fordítva, pár szerbajkú ismerősöm itt próbált meg megtanulni magyarul. Igaz, elsősorban a szleng az ami ment, viszont ez is hasznos. Végül, a birkózás arra is megtanított, hogy a jó eredményekért meg kell küzdeni, megtanultam belőle, hogy mi az a kitartás. A sport önfegyelmet ad, türelemre tanít. Ügyességet is ad.
A VaMaDiSz szervezetével hogyan kerültél kapcsolatba?
– Egy vonatút során hallottam a szövetségről először, Ágó Krisztinától, a szervezet egyik tagjától. Pontosabban úgy történt, hogy meghallottam, ahogy erről mesél egy ismerősének. Megtetszett az, amiről beszélt, szó szót követett, én is beléptem ebbe tömörülésbe. Igazán örülök, hogy tag lehetek, jó a társaság, hasznos programokkal rukkolunk elő.
Nyelvi és sportgimnáziumba jártál, amely nem annyira fektet hangsúlyt a természettudományokra, te viszont mégis ilyen szakterületet választottál. Nem okozott gondot ez az egyetemi képzés kezdetekor?
– Maga a fizika nem okozott túl nagy gondot, inkább a nyelvhasználattal voltak kicsit problémáim. Értek mindent, mindig is jól értettem a szerb nyelvet, viszont úgy érzem, hogy nem elég magabiztos a nyelvtudásom, hogy kicsit nehezebben értenek meg, mikor valamit magyarázok. A fizikai számításokkal komolyabb problémám nincs.
Ami a természettudományokat illeti, szerencsém volt, hiszen kiváló alapot kaptam matematikától még általános iskolában. Így aztán könnyebben ment később a fizika és a kémia is. Nagy segítség e szakterületekben a vizuális képesség is, hiszen ha fel tudjuk magunkban állítani pl. egy test mozgásának jelenetét, könnyebben kikövetkeztethetünk bizonyos dolgokat, amelyek támpontként szolgálhatnak a számítások végzésében. Ezek a dolgok számomra sokkal könnyebben mennek, mint egyes társadalomtudományok, azokban nem érzem ennyire otthon magam.
Te, mint egy igen szerteágazó tevékenységet folytató fiatal, hogyan látod ma a szerbiai fiatalság jövőjét?
– Sajnos ugye, nem is kell mondani, mindenki külföld felé kacsingat, mert arra jobbak a megélhetőségi lehetőségek, nagyobbak a fizetések. Emiatt is vállalok aktív szerepet a civil szervezetek munkájában, hogy a tőlem telhetőt megtegyem e tendencia megállítására, enyhítésére. Erre van szükség, hiszen ha ez így marad, minden munkaképes, fiatal szakember elhagyja az országot, Szerbiának jóformán alig marad majd jól képzett munkaereje, legyen szó értelmiségről vagy munkásokról. Így pedig nehezen tud az ország teljesen talpra állni. Ezért törekszem arra, hogy valami változást hozzak, persze csak annyira, amennyire erőmből telik.
Jövőbeli terveidről esetleg szólnál pár szót?
– Tanár szeretnék lenni, nem egyetemi oktató, inkább középiskolában vagy általános iskolában tanítanék. Ha lehetne, akkor a volt középiskolámban, a Kosztolányi gimiben tanítanék, viszont ez a jövő zenéje. Gondolkodtam már több opción is, végül úgy döntöttem, hogy a civil szférában fogok elhelyezkedni.
