Bogdán József papbarátunk nem jött el Udvarszállásra vasárnap, hogy misézzen, s hogy meghallgassa a legnépszerűbb, legnagyobb királyunkról szóló előadásunkat. Az ezen a tájon is húzódott, valamikori gazdag Magyarországról szólót. Pedig megígérte. A többi között ez is elszomorított. Hát még, amikor eszembe jutott a verse:
Mit mondjak? A vasárnaptól félek.
Alig ha húsz embernek misézek.
Mise után perselypénzszámolás.
Közeleg az utolsó állomás.
Ettől lúdbőrözni kezdett a hátam.
Mondtam neki telefonon, hogy ha minden kötél szakad, és Versecen nem találunk szállást, az előadás után nála szeretnénk éjszakázni, a fehértemplomi parókián. Talán örült, talán nem a jövetelünknek. Mindenesetre ezt mondta: vigyünk magunkkal hálózsákot, mert ágyneműje nincsen. És nem fűti a vendégszobákat. Aztán úgy gondoltam, tudom, mért nem jött el. A portréfilmje – éppen ottjártunkkor – rangos díjban részesült. Egy igaz Ember igaz vallomása a maga és a közössége életéről. Reményeiről és reménytelenségéről. Valószínűleg ezzel az elismeréssel volt elfoglalva.
A déli végekre helyezett papköltőnk egy másik szívbe markoló versében az alábbi fohászt intézte Istenünkhöz, akitől reményei teljesülését várja, abban bízva éli mindennapjait és álmodik talán a megtartó jövőről a mára maroknyira zsugorodott szórványmagyarsággal együtt:
„Mennyei Atyánk, te vagy a végtelen.
Derűdet hintsd szét a déli végeken
Új évezred van, adj nekünk új szívet,
El ne merüljön végleg e kis sziget!”
(Fohász a déli végeken)
***
Versecről Udvarszállás felé haladva a lepusztult, kietlen tájon, ahol munkát csak egy-két árva melegágy kínál, bizonytalanság és valamilyen megmagyarázhatatlan szorongás vesz erőt rajtunk is. A keskeny úton két fiatal motoros jön szembe velünk, és szökik, szinte menekül innen a város felé.
Aki viszont a táj általános apátiáját meghazudtolva, széles mosollyal, csillogó szemmel fogad bennünket az MNT segítségével nemrég felújított művelődési házban, az esti születésnapi mulatságról visszamaradt étvágygerjesztő torták ,,társaságában”, előadásunk fiatal házigazdája, Horváth Gizella, a Magyar Művelődési Egyesület elnöke. Hétközben ugyan még a belgrádi gyógyszerészeti egyetem hallgatója, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ne csak szóban, hanem tettekben is kiálljon szülőfaluja sorsának megfordításáért. Elmondja, hogy noha mára csupán mintegy 150 magyar ember lakja a falut, s ha nemcsak itt, hanem Ürményházán, Székelykevén és másutt is rohamosan fogy a magyar népesség lélekszáma, a fiatalok hosszú tömött sorokban vándorolnak ki Nyugatra, azért a most kialakult, új támogatási rendszernek hála még mindig lát jövőt ezekben a zsíros földekben. A Nyugatra távozók nem vehetik a hátukra a földet. Amellett már csak a szüleik maradnak itt, ha egyáltalán itt maradnak, s amíg bírják, művelik az ősi jussot, mert ha nem, ha eladatik itt idegeneknek minden/mindenünk, akkor igaza lesz Bogdán atyának: akkor végleg befellegzik nekünk ezen a tájon. Ez lesz az ,,utolsó állomás”. Négy osztálya van már csak az itteni magyar iskolának, s amióta megszűnt Versecen is a magyar tannyelvű oktatás, ötödikbe már szerbbe íratja be a szülők legtöbbje a gyerekeit.
Nem minden magyar család gondolkodik ugyanis úgy, mint Horváthék, akik azt mondták, hogy márpedig az ő lányuk az anyanyelvén fogja befejezni az iskolát. Nem kis áldozatok árán Székelykevére küldték, s íratták be ötödikbe, ahol még volt/van magyar felső tagozat. Mert ha nem is szóról szóra így mondják, mint Kányádi Sándor, de érzik a szívükben, idegeik dúcában, hogy:
„Egyetlen batyunk, botunk, fegyverünk az anyanyelv. Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv. Mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk több évezreden át, és érkeztünk meg ide.
Elkezdtük fölvenni a hitet, hogy beilleszkedjünk ide Európába. De úgy, hogy már-már a nyelvünk is ráment. És akkor egy vagy több szerzetes – például Pannonhalmán – körmére égő gyertyával (innen ez a szép kifejezésünk) nekiállt lefordítani egy temetkezési beszédet, mert különösen temetkezés alkalmával sajdult bele ezekbe a fiatal papokba, barátokba az, hogy az Úristennek se lehet tetsző, hogy olyan nyelven ajánljuk a magyar halott lelkét az Egek Urának, amit a végtisztességtevők nem értenek.
Ezért fordították le ezt a beszédet.
Mondhatjuk: a nemzet célja, hogy megmaradjunk.
De mi végre maradjunk meg?
Hogy átörökítsük.
Mit örökítsünk át? A magyar nyelv Isten kiválasztott nyelve a magyarok számára.
Mi tehát egy nemzetnek a célja? Hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére.
Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk.” Imádkozunk és álmodunk.
A Kossával a déli végeken
A Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub néhány tagja és vendége, Gerlovics Szilveszter pénztörténész november 10-én és 11-én a dél-bánáti szórványba látogatott el, hogy a Mátyás-emlékév alkalmából a művelődési otthonokban emlékeztessen a történelmi gazdag Magyarországra, legnépszerűbb királyunk áldásos gazdasági reformjaira (Gerlovics Szilveszter), az akkori oktatási és nyelvállapotokra, kultúrára, a Bibliotheca Corvinianára, a népünk emlékezetében élő Mátyás-képre (Farkas Zsuzsa). Versmondásra is sor került (Zeke Ferenc), sőt reneszánsz kori virágének és magyar népdalok is elhangzottak (Fésűs Mária). A Forum és a magyarországi intézmények ajándékkönyvei is örömet szereztek az egybegyűlteknek.
Ürményházát, Versecet és Udvarszállást kerestük fel a tartományi nyertes pályázatnak köszönhetően. Szívélyes fogadtatásban részesültünk, jól éreztük magunkat nemzettársaink körében, akikkel a híres verseci várat is felkerestük. Köszönjük szépen a meleg fogadtatást a helybeli szervezőknek, elsősorban az Életfa díjas Krizbai Hajnalkának és ,,csapatának”, amelynek tagjai mindenben segítségünkre voltak kétnapos utunk során, valamint az udvarszállási Horváth Gizellának és az ürményházai Móricz Annamáriának. Fotóink „kirándulásunk” illusztráció.
Farkas Zsuzsa, a Kossa János MNYEOK elnöke
