Azon az egy négyzetkilométernyi területen, amelyen a hátralévőnket morzsolgatjuk, szemmel láthatóan nincs kenyérgond. Nem így a Föld összes négyzetkilométerén. Vessünk csak egy-egy pillantást Ázsia vagy Afrika bizonyos régióira. De ne meresztgessük a szemünket oly távoli országokra, amikor Európa is „rendelkezik” zugokkal, ahol egyetlen sütöde sincs. Pékség. Péküzlet. Sőt talán még az Avala alatt is itt-ott fellelhető hasonló képtelenség, pardon: péktelenség.
A mi legszűkebb környezetünkben, itt a mi környékünkön, egy négyzetkilométernyi területen kevés híján húsz pékség működik, s reggeltől késő estig ontja magából a frissen sült kenyér illatát. De kell is a mindennapi betevő falat annyi embernek, amennyi ezen a szűk helyen összezsúfolódott. Ugyanis egy új városrészről van szó, ahol tegnap még többnyire szerény családi házak húzódtak meg, udvarral, kertecskével. Ezek helyén épültek fel villámgyorsan az öt-hat szintes emberketrecek. A ketrecek földszinti részét patikák, büfék, zöldséges boltok, kínai üzletek s hasonló közhasznú „létesítmények” lepték el. Egy nagy vásárlóközponttal és jó néhány önkiszolgálóval. Nem kell hát messzire gyalogolniuk a helybelieknek ahhoz, hogy éhüket, szomjukat s egyéb szükségleteiket kielégítsék.
Maradjunk azonban csak a szoros témánknál, a kenyérnél, miközben – jó szokásunkhoz híven – hátrapillantunk egy pillanatra az időben. A múltba. Amely múlt nem is ilyen robbanásszerű fejlődésnek kitett városban zajlott le, mint székvárosunk, hanem egy fejlődésében megtorpant faluban, amely azóta se iparkodik fölzárkózni sem Bécshez, sem Bukaresthez. Környékünkön két pékség volt, de az egész faluban ennél több. Télidőben a háziasszonyok odahaza sütötték a kenyeret, mert talán minden házban volt legalább egy kemence, nyáron Kátainál vagy Paróczinál. Az volt szokásban, hogy minden alkalommal egy hétre valót sütöttek a családok, hat-, nyolckilós cipókat. Ezeknek a kenyereknek többek között az volt a jó tulajdonságuk, hogy több napon át megőrizték frissességüket. A nyolcadik nap se tört bele az ember foga, ha a héjába harapott. A héja mindvégig ropogós maradt, de legalább elrágható. És az íze!... Akkor ugyanis még nem érkezett meg a tengerentúlról az újfajta, bőtermő búza, a hazaiból pedig kiváló lisztet őröltek szélmalmaink, vízimalmaink és gőzmalmaink.
A szembetűnő különbség a mai és az akkori kenyér között csupán annyi, hogy a mai másnapos korában már majdnem ehetetlen, a héja pedig olyan, mint a bocskortalp, vagy mint a nadrágszíj. És mind a tizenöt félének. Mert van félbarna, barna, fehér, ilyen magos, olyan magos, lisztes héjú, fényes héjú, de mindegyik csak frissen élvezhető igazán. Várjuk, hogy a pékségek mikor térnek át teljes gőzzel a biokenyér sütésére. Egyelőre még a tömegkenyérből se jut mindenki asztalára. Pedig maholnap már több lesz a pékség, mint az éhes száj.
