Érdekes érzés keríti az embert hatalmába, ha népének története során fontos szerepet játszó helyekre vetődik el, ha olyan területekre lép, amelyek valamikor meghatározó jelentőséggel bírtak a történelemben, ha úgy hozza a sorsa, hogy lehetősége nyílik visszarévedni, milyen is lehetett csak 100 évvel ezelőtt, ha megteheti, hogy mindenféle kényszerítő útirány vagy turistavezető nélkül nyakába vesz egy várost, amelyben valamikor a magyar királyi kamara, a magyar parlament állomásozott, amely fölött még mindig egy régi magyar királyi vár őrködik. Ilyen város Pozsony, az egykori magyar főváros, ahol ma már kevesebb mint 20 ezer magyar él, de az első világháborúban a lakosainak csaknem felét kitevő németek még mutatóban is alig maradtak – persze, turistaként annál több megy oda közülük –, a szlovák lakosság viszont megsokszorozódott, a ma majdnem félmilliós város népességének 92 százalékát teszi ki.
A különítmény három tagja Napóleonnal... (fotók: Vígi Zoltán, Török Arnold, Kocsi Zoltán)
Egy ekkora városról, ilyen gazdag történettel rendelkező településről nem lehet a teljesség igényével írni, főleg nem egyszeri látogatás után, impressziókkal, érzésekkel, a látottak megszólaltatásával, a hallottak, ízleltek szavakba foglalásával viszont közelebb hozható másokhoz is, akik még nem jártak ott, illetve felidézhető azokban, akiknek volt szerencséjük megjárni ezt a két ellentétes világot elénk táró nagyvárost.
A SZÉP, RÉGI VILÁG
Bevallom őszintén, nem sokat tudtam Pozsonyról, mielőtt elindultunk három kollégámmal az ottani Új Szó napilaphoz ismerkedésre, szakmai tapasztalatcserére. De mivel elég sűrű, mozgalmas napjaim voltak előtte, nem is vártam túlzott lelkesedéssel az utat, nem voltak különösebb elvárásaim sem. A város mindenesetre sokkal jobb benyomást tett rám, mint amire számítottam. Nem gondoltam, hogy visszatértünk után azt fogom mondani, hogy megérte, megéri Pozsonyba látogatni. Mert visszatérnék oda, visszamennék, hogy megnézzem újra, amit láttam, hogy megmutassam számomra kedves embereknek. Van a városnak egy gyönyörű régi része, az úgynevezett óváros, ahol kellemes a séta, jólesik a nézelődés, ahol a fáradtságtól elpilledten is jól érzi magát az ember, egyszerűen felemelő a hangulata.
Az óvárosban van a Szlovák Nemzeti Színház patinás épülete, előtte Ganümédesz kútja, szemben a sétányon többek között egy igen nagy Andersen-szobor, amely mellett jómagam is kisgyereknek tűntem. De az óvároshoz tartozik a háromhajós, gótikus Szent Márton-dóm vagy ismertebb nevén a koronázótemplom is – 1563 és 1830 között a magyar királyok koronázótemploma volt –, itt található a középkori erődrendszer egyetlen megmaradt kapuja, a Mihály-kapu, de itt áll az Országgyűlés egykori épülete – 1802 és 1848 között itt ülésezett a magyar Országgyűlés –, és van jó néhány említésre méltó palota, kastély, az egész főtér is rendkívül hangulatos, és az itt-ott vicces, itt-ott komoly szobrokról még nem is beszéltünk. A főtéren áll a szobrokkal díszített Roland-szökőkút, a Medikus-kertben áll a többször megcsonkított, megrongált Petőfi-szobor. A vicces jelenségek közül pedig mindenképp említést érdemel a kedvencem – és immár világhírnévnek örvendő –, Kandi, egy csatornanyílásból kikönyöklő bronzemberke, aki egész nap a környezetében és a szép lányokban gyönyörködik, illetve a Schöne Nazi, egy, a harmincas és a hatvanas évek között Pozsony belvárosát meghatározó figura szobra, akinek a kalapja illik csaknem mindenki fejére. De itt van például a Paparazzi is, aki az egyik utca sarkán leskelődik, és ha a tétova utazó nincs résen, titokban lencsevégre is kaphatja. A főtér egyik padjának pedig állandó birtoklója van, a támlájának ugyanis maga Napóleon támaszkodik.
Kandi és a szerző
A látványosságok sora természetesen nem merül ki itt, a pozsonyi várat még nem is említettem, pedig régebbi fényképeken is gyönyörűen néz ki, mostanság pedig éppen a szépítésén dolgoznak. Ottjártunkkor már látszott, hogy látványos felfrissülésen megy keresztül. Monumentális építmény, amelynek helyén már a honfoglalás előtt erős favár állt, jelenleg a Szlovák Nemzeti Múzeum állandó kiállításai vannak elhelyezve. A várudvarban őrködik Árpád-házi Szent Erzsébet szobra. Az erődítmény környékén sétálva arról beszélgettünk, hogy milyen idők is voltak azok, megpróbáltuk elképzelni, hogy az ostromlók ezeken a falakon próbáltak bemászni a várba. Természetesen elképzelni sem tudom még mindig, milyen erő, milyen elszántság kellett hozzá.
A CSÚNYA, ÚJ VILÁG
Tévednek, az ott a háttérben nem ufó, hanem egy étterem a pozsonyi Új híd fölött
A fent leírtak nem adnak teljes képet, ugyanis az igazsághoz hozzátartozik, hogy Pozsony nemcsak patinás épületekkel, szobrokkal, macskaköves utcácskákkal, hangulatos éttermekkel van felvértezve, hanem valóságos betonrengeteggel is. Az egész város lakossága mára megközelíti a 450 ezret, ami nagy részben köszönhető az óvárossal szemben, a Duna túloldalán található Ligetfalu (Petržalka) városrészben 1978-ban épülésnek indult lakótelepnek is, amelynek immár 120 ezer lakosa van, a legnagyobb lakótelep Szlovákiában. Felmentünk a várba, lenéztünk az óvárosra, templomtornyok emelkedtek ki, itt-ott egy-egy szálloda, csaknem minden valami emléket, múltidézőt hordoz, míg a másik irányba nézve, a Dunán túl szinte semmi más, csak tömbház, tömbház és tömbház. Rengeteg beton egy helyen, ameddig a szem ellát. Amúgy nem tűnt ez föl nagyon, de a várfoknak hála, az általam eddig tapasztalt legnagyobb lakótelepet láthattam. Egyik vendéglátónk félig komolyan, félig viccesen úgy mesélt a város ezen részéről, hogy még akkor is képes volt eltévedni a szűken egymás mellé épített, csaknem egyforma épületek között, amikor már három éve ott lakott. Azt hiszem, ez is jól jellemzi a környéket.
MINDENT ÖSSZEVETVE
Jókat sétáltunk, szépeket láttunk, épületeket, szobrokat, lányokat egyaránt. Ettünk nagyokat, finomakat, ittunk rendkívül jó cseh és szlovák söröket, megnéztük a két BL-elődöntő első mérkőzését. Egyik este éppen annál az asztalnál sikerült helyet foglalnunk, amelyiknél egy-két nappal korábban Medvegyev orosz elnök töltött el néhány órát, miközben felhörpintett néhány pofa sört. Persze, körülöttünk nem volt akkora fölhajtás, ami nem is baj, a sör valószínűleg ugyanolyan jólesett, mint a világhírű politikusnak.
Jó volt, rendkívül kellemes, a munkatársunk, Kocsi Zoli meg is állapította, hogy ez olyan város, ahol tudna élni. És valóban, éltünk ebben a városban, együtt lélegzett velünk, mintha örült volna, hogy ott vagyunk. Mi örültünk neki, kellemes hangulat uralkodott rajtunk, úgy éreztük, befogadnak bennünket az utcák, az emberek, hogy jó helyen vagyunk. Aki volt ott, tudja, hogy ez milyen érzés, aki meg nem, menjen, próbálja ki.
Ganümédesz kútja nagyban...
A Szlovák Nemzeti Színház
A sétálók eltörpülnek a bronzóriás Andersen mellett
A turistavonatkák: mi nem ültünk be, bennünket nem kellett szállítani, mentünk magunktól is...
Az óváros, kimagaslanak a vár védelmező falai (fotó: internet)
A pozsonyi vár, amelynek helyén már 907-ben erőd állt (foto: internet)
A betonrengeteg: Ligetfaluban 120 ezren élnek, csaknem egymás hegyén-hátán (fotó: internet)
A Szent Márton-dóm, a koronázótemplom: 1563 és 1830 között 11 király és 8 királynét/királynőt koronáztak meg itt (fotó: internet)
A vár udvarán áll Árpád-házi Szent Erzsébet szobra
