Ma már nem csak a tücsökfalvi helyi lap, a Csillaghulás foglalkozik hónapról hónapra a környezetvédelemmel, de a világsajtó is napról napra, lévén, hogy amíg a Csillaghulás havonta egyszer, a világsajtó nem egy terméke naponta több kiadást is megér: hajnalit, délit, estit stb. Ez egyöntetűen arra enged következtetni, hogy a környezetvédelem, mint olyan, nemcsak helyi jellegű probléma, hanem immár világméretűvé nőtte ki magát.
Erősödik a legradikálisabbnak mondható zöldek mozgalma, képviselőik itt-ott már a parlament széksoraiba is befurakodtak, de ha kell, az utcára is kivonulnak, még ha nem is mindig és mindenütt hulladékgyűjtés céljából, inkább a jóval látványosabb zászlólengetésért. A legkisebbeket viszont már a kisdedóvókban arra serkentjük, hogy a szemetet nem szétdobálni, hanem összegyűjteni a cél. És hogy ezt a formálódó szokásukat építsék be a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik reflexeibe is. Mert a kicsinyek is jó példát mutathatnak a hanyag, plengyuha, slendrián felnőtteknek, témánknál maradva a környezetvédelem s ennek keretében a szemétgyűjtés terén.
De sutba a tréfával. A gyarapodó pozitív lépések ellenére szemünk láttára gyűlik, terjed, szaporodik körülöttünk a szemét, s nem csupán a nagy, ipari és idegenforgalmi jellegű városokban, hanem már a falvakban, a tanyákon, tavak és tengerek környékén, mindenütt, ahova az ember betette a lábát. És ezt nemcsak a szemünkkel, hanem bizony az orrunkkal is érzékelhetjük. Az az „illatfelhő”, amely a konténerekből párolog, felcsap akár a hetedik emeletig is. Szaporodnak az illegális szeméttelepek, de a legálisak sem mutatnak valami szívderítő látványt.
Legalább ki-ki a saját háza elejét és környékét tartaná rendben! Erre viszont se falun, se városon nemigen akad pozitív példa. Faluhelyen főleg azért nem, mert a gazdátlan családi házban már nem lakik senki, így nincs is ki törődjön a romos épület előtt húzódó árokparttal. Egy húszemeletes városi bérház esetében a lakók közül ki venné nyakába télen a hó eltakarítását, vagy nyáron az emeletekről ledobált szemét összegyűjtését?
És vajon ki adná rá a fejét a lakása előtt, az ablaka alatt a járda és az úttest között húzódó gyepszőnyeg rendben tartására? Akad ilyen fej. Amit eddig itt elmondtam, azért mondtam el, hogy nyomot hagyjak egy ilyen fejről, egy ilyen tettről.
Arra lettem figyelmes, hogy a járda és az úttest között, a meglehetősen elhanyagolt gyepszőnyegen egy jól megtermett idős úr buzgólkodik. Három lábon áll, ebből kettő a sajátja, a harmadik pedig a bot, amire támaszkodik. De a bal keze se tétlen. Kapát tart benne. Vágja, aprítja vele a gyomos talajt. Ötödik napra teljes szélességében és hosszában fölkapálja így, jobb kezével botra támaszkodva a húsz lépés hosszú és három lépés széles sávot. Tudom, mert lemértem. Hatodik nap, a kitisztított, elsimított talajba virágpalántákat ültet. (Aki nem hiszi, járjon utána. Újvidéken, a Maxim Gorkij utcán végigsétálva könnyen rábukkan a műanyag szalaggal körülkerített kis virágoskertre. Mert végtelen végig a hosszú utcán csak két ilyen virágoskert van a szürke vagy színes bérházak előtt, jó példával szolgálva mindenki számára, akár környezetvédelemből is.)
S még csak annyit hadd áruljak el, hogy hatodik nap megálltam, megszólítottam a „háromlábú” öreg urat – mert úriembernek véltem, tehát nem egy faluból ebbe a betonrengetegbe vénségére áttelepített pórnak – s mielőtt elköszöntem volna tőle, tapintatosan megdicsérve művét, megkérdeztem, hogy hányadikat tapossa.
– A kilencvenediket – válaszolta csendesen.
