Mostanában, így a nyár derekára, már pár évre visszamenőleg, ha a belvárosban mászkálok, mindig ugyanaz a kíváncsiság ébred bennem: hány tablót találok a kirakatokban érettségiző/érettségizett diákok arcképével? Pontosítok: hány magyar tannyelvű osztály tablóját. Mert hát azért még mindig érdekel, hogyan is állunk, milyen is a valós helyzet vidékünk állítólagos egyik legnagyobb értékével. Mármint ezzel a soknemzetiségű, több kultúrájú, tarkabarka színű szőnyeggel, amelyet a történelem a talpunk alá terített.Többször is hangot adtam ezen kíváncsiságomnak, egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha maradék olvasóim unnák már a banánt.
De hiába, a kíváncsiság, mint olyan, az emberi természet része, elképesztő pozitív, de legalább ugyannyi negatív hatást eredményez, ha a negatívakat és a negatívumokat eredménynek lehet nevezni.
Mászkálok tehát a belváros utcáin, ezúttal egyetlen céllal, már-már beteges kíváncsiságomat kielégítendő.
Hol, melyik kirakatban bukkanok véreim érettségiző tablóira? Ezúttal azonban csupán a gimisekére. Mert talán felbukkanhatók még azoké, akik szakközépiskolákban gyarapították tudásukat, vagy éppenséggel a városunk közelében működő mezőgazdaságiban. Talán még tavaly is rábukkantam ilyen tablóra. Most csakis és kizárólag a gimnazistákét kerestem.
Végre, nagy örömömre találtam is egyet egy belvárosi mellékutca kirakatában. Első dolgom volt, hogy megszámoljam, hányan vannak rajta. Létszámbelileg egy majdnem teljes osztály. Örömöm, lelkesedésem azonban hamarosan ki- és lehűlt, mert ha már a félmillió lélekszámhoz közelítő dél-alföldi városunk csupán egyetlenegy magyar tannyelvű ilyetén jellegű osztályt képes produkálni, akkor a perspektívánk a jövőnket tekintve nem túlságosan távlatos. Annak ellenére, hogy alig győzzük folyton-folyvást hangoztatni: ne a múltra és a döcögő jelenre, hanem a horizontot tágító jövőre vessük szemünket.
Tovább botorkálva a belváros utcáin még sok-sok tabló állított meg, de csak a gimnazistákét vettem szemügyre és számolgattam magamban. Mind-mind a többségi nemzet fiaié és lányaié volt. Annyi tabló, ha nem több, mint abban az egy mellékutcában lévőn a diák. Isten látja fáradt szívemet-lelkemet, nem ez bántott. A város lakossága az utóbbi évtizedekben talán a tízszeresére duzzadt: az egykori többnemzetiségűből mára szinte egynemzetiségűvé vált. Ezt most híven tükrözik a kirakatokat díszítő érettségizett diákok tablói is. Ez a valós helyzet. És ez nem csak a mi városunk specifikuma.
A miénk külön, sajátságos specifikuma, hogy ragaszkodik többszínűségének megőrzéséhez. Mintha a kirakatüvegek mást tükröznének, mutatnának.
