Egy tízemeletes tömbházban minimum félszáz lakás zsúfolódik össze, tehát egymás hegyén-hátán élnek benne az emberek, egymás mellett, alatt és felett, de nem együtt. Leélve az életüket, mondjuk egy harmadik emeleti lakó soha még csak köszönőviszonyba se kerül a tizedik emeleti „szomszédjával”. Hasonló, ugye, egy falusi környezetben elképzelhetetlen. Ott, legalábbis az egy utcában lévők ismerik egymást. Tudják egymásról, ki az utcabéli. Sőt, talán azt is, kiféle, miféle. Ez egy nagyvárosi tömbházban elképzelhetetlen. Itt „semmi közöm a szomszédhoz” fölfogás az uralkodó.
Kedves ismerősöm is egy ilyen emeletes bérház lakója. Mi az, hogy lakója: a házi tanács elnöke! Ebből a pozíciójából kifolyólag nagyobb rálátása van mindarra, ami a ház körül, sőt magában a házban történik. Ha a lakók nem is ismerik egymást, őt mindenkinek illik ismerni, legalábbis tudják róla, hogy ő a házban az egyetlen illetékes, akihez adódó, házbéli bajaikkal fordulhatnak. Ő itt a községi elnök. Majdnem közösséget írtam. De milyen közösség az, amelyiket a közösségi szellem szellőcskéje még csak meg se legyintett?
Nehéz, nagyon nehéz egy ilyen „közösségben” közös nevezőre hozni a dolgokat. Hogy ami itt közös, például a lift kíméletes használata, a lépcsőház rendjének megőrzése, a ház minden lakójának az érdeke, a lift esetében még azoké is, akik sosem használják, mert a földszinten laknak, de ha a fölvonót megrongálják, javítására nekik is áldozniuk kell.
S ha már a liftnél tartunk – meséli kedves ismerősöm –, a napokban olyan botrányos dolog történt, amely az egész ház lakóit lázba hozta. Érdekes módon épp egy ilyen szégyenletes dolog kovácsolta egységessé az évtizedek óta egymás hegyén-hátán élő, egymással még köszönő viszonyban se lévő, elidegenedett állapotba, ebben a modern kómában leledző lakókat.
Az történt ugyanis, hogy valaki a lift sarkában hagyta hatalmas adag ürülékét. Vajon ki lehetett az az állat, kérdezgették fölháborodva egymástól még azok a falszomszédok is, akik ez alkalommal váltottak először szót egymással. De még ennél komolyabb gondot okozott, hogy ki takarítsa ki a megszégyenített liftet. Mert az ilyen természetű rendbetétel nem tartozott a hivatalos takarítónő munkaleírásának a körébe. És már nem csak a látvány volt elviselhetetlen, de a bűz is, amit a konkrétum magából árasztott. S ez a bűz már a földszinten lakók orrát is ostromozta, így ők is – ezúttal talán először – együtt éreztek a fölöttük lévőkkel.
Az első napi bénító tanácstalanság után meghirdették: ezer dinár jutalmat kap, aki hatástalanítja, eltünteti a ház szégyenét. S mert senki se jelentkezett, a következő nap a duplájára emelték a fölajánlás összegét. De csak annyi történt, hogy valaki újságpapírral betakarta a mocskot. Ettől azonban az illata nem szűnt meg áradni. Immár nemcsak a felvonóban, hanem gazdagon az egész lépcsőházban.
– A harmadik nap végén nem volt mit tennem – meséli hősies öngúnnyal kedves barátom –, magam álltam neki a „nagytakarításnak”. A legnagyobb gondot a szagtalanítás okozta – fejezte be a nem mindennapi botrány leírását.
Hát igen, egy-egy tisztség, funkció, megbízatás néha meglepő fordulatokkal járhat.
De a szégyenletes tettnek volt egy pozitív hozadéka is: a ház lakói, talán először életükben, egységesen álltak ki az ismeretlen, bár kétségkívül a soraikból való elkövető elítélésében.
