Két idős hölgy beszélget a hátam mögött. Van idejük bőven, sorban állunk, a sor pedig, mint mindig, kínos lassúsággal mozdul előre, mindnyájunk célja felé, a tolóablak szájához. S mert nekem nincs kivel társalognom, hát őket hallgatom. A két idős hölgyet. Mert hölgyekről van szó, szemrevételeztem őket, amikor udvariatlanul hátrasandítottam. Egyébként a társalkodásukból is kihallható, hogy hölgyek, nem valami begecsi kofák.
Minden szavukat hallom, hiszen szinte belenőnek a hátamba. Régen találkozhattak, van hát mit közölniük egymással. És mégis folyton csak az egyik mondja. Bizonyára ő a beszédesebb. Amikor végül belefárad a mondókájába, vagy kifogy belőle a közlendő, nagy kegyesen, sóhajtások közepette, így biztatja a társát:
– És ti? És te? Nem is mondod, mi újság nálatok?
– Ne is mondjam! – sóhajt nagyot ő is.
– Tán csak nem? – adja az ijedtet a barátnő.
– Pedig igen...
– Micsoda? –riadozik amaz.
– Nem is tudom, hogy mondjam meg – tart hosszacska hatásszünetet, majd elcsukló hangon folytatja: – Nem vezethetek többé. Bevonták a hajtási engedélyemet. Illetve nem hosszabbították meg. Elképzelheted. Negyven év után...
S mert nagy csend támad, úgy mozdulok, mintha a mögöttem kígyózó sort akarnám szemügyre venni, holott éppen a szemét törlő hölgyre vagyok kíváncsi.
Mintha valahogy kicsikébbnek tűnne, mint jóelőbb. Most egy töpörödött asszonyka.
– És mikor? – szólal meg amaz. – Mikor vonták be?
– Épp most elsején lesz három éve.
– És csak most mondod?
– Már többször föl akartalak hívni, de ha eszembe jut, még mindig elszorul itt... Talán nem ver meg érte a Teremtő, neked megmondhatom... annyira fájt, mintha a családom legkedvesebb tagját veszítettem volna el.
– Elhiszem – súgja amaz részvéttel, de máris derűsebb hangon folytatja: – Mondogattuk is mi, barátnők egymás közt, hogy a Pirike nem csak otthon tartja kezében a kormánykereket, hanem...
Megesik az ilyesmi – mosolygok magamban. És megesik az is, hogy egy unalmas, fárasztó sorban állásnak néha akad ilyen „hozadéka” is.
