Szabályos magyar mondat, de nem vagyok benne biztos, hogy közülünk mindenki megérti.
Legkevésbé talán a begyepesedett agyú nagymamák, akik az unokáik szemében és nyelvén nagyikká rövidültek és szelídültek, akiknek a sütőjéből finomabbnál finomabb sütik kerülnek az asztalra.
Már az eddigiekből is sejthető, hogy olyasmibe ártom magam, amihez nem értek.
Nyelvészkedem.
Tartok az íróasztalomon – mert nekem ez is van! – egy külön noteszt, amibe számomra érdekes szavakat, kifejezéseket gyűjtögetek. Itt van legelsőnek a lábtörlővas, amit egy Fekete István versből halásztam ki. Tudom micsoda, sőt gyűjtöm is. Aztán Csépe Imre szavai: Jaganc, compók, drutva, rudalló kötél. A négyből csak kettőt értek. E vajon ma hány húszéves legény vagy ifjú kolléga tudja mi az a rudalló kötél? Ők inkább csak az iszapzenét ismerik és a plázakultúrában jártasak. De vajon a vadászokon, céllövőkön, s egyéb fegyverforgatókon kívül ki tudja, mi az a gurulatív lövedék? Hadd áruljam el: fáradt golyó. Mert azt is feljegyeztem, beírtam a noteszomba. És még ezer meg ezer másikat. Mintha létre akarnám hozni a különös szavak szótárát. Mert szeretem a szótárakat, van is belőlük jócskán, még az etimológiai is és természetesen a szűkebb páriánkban készültek, a Penavin tanárnőé, Sillig tanár úré és a többieké.
Nélkülözhetetlen segédeszközök ezek olyan valaki számára, aki a szavak összeillesztgetésére vállalkozott. Vagy vállalkozni szeretne.
Nem tudom, kinek a száján buggyanhatott ki elsőnek a tésó, ami állítólag a testvér szavunkból származik és testvért is jelent. Emlékszem, édesanyámék családjában ez szinte szent szónak számított. Heten voltak testvérek, sohasem a nevükön üdvözölték, szólították meg egymást, hanem így: testvér. Érdekes, hogy a ma növekvő kamaszoknak alig van testvérük, a tesó szavunk – szavuk! – mégis igen elterjed már nem csupán a szépirodalomban, tévében, rádióban, de a tanyavilágban is. (Amikor a mozi szavunk kitalálódott – Szép Ernő volt a keresztapa? – mozgóképszínház se túl sok volt, később terjedt el, az új nevével együtt.)
Milyen szép magyar neve volt például az oboának is: hangosfa! Ki merné ma leírni?
A vacsora szavunk (vecsera?) viszont mind gyakrabban leíródik, elhangzik „magyarított” formájában: vacsi lett belőle. Terjed is, mint a parlagfű.
Van tehát „vevő” ezekre az újdonsült szavakra, de nem mindegyik bír csáberővel.
