Egy falucskából kocsikázunk át egy még kisebbe, amannak az első emberével, a saját autóján. Tulajdonképpen egy széles tanyavilág kellős közepén vagyunk. Valamikor, terepjáró korunkban gyakran megfordultunk erre, most, vagy húszévnyi távollét után mégis úgy tűnik, mintha először járnék erre. Lépten-nyomon új, igen takaros, csinos családi házak, mintha épp az utóbbi években indult volna virágzásnak ez a táj. Ez a lenyűgöző táj. Amerre csak ellát a szem, mindenütt rend és béke. Jól lehet itt élni. Még a földművesnek is, mert hát itt az emberek többsége mezőgazdaságból, állattartásból „tengeti” az életét. Úgy tűnik, nem csupán tengeti, munkájának szemmel látható a gyümölcse.
Meg is jegyzem ezt az alkalmi fuvarozómnak.
– Dolgozgatunk – válaszolja a világ legtermészetesebb hangján.
S ha már épp ezt pendítettem meg, hálás hízelgéssel, hiszen csakugyan hálás lehetek neki, hogy bokros teendői ellenére átfuvaroz egy régen látott ismerősömhöz a szomszéd falucskába, jóllehet most lát először, nem elhanyagolható gesztus a részéről. De alighogy megérkeztünk a falujába, első dolga volt, hogy fölhívta a figyelmemet: abban ott, abban a sarokházban lakott egy rövid ideig Csépe Imre! Szóval még itt is, eme híres Nagyvölgy szomszédságában, mely Nagyvölgy nem csak a hegyesi kofák lerakodóhelye volt a múlt század első felében.
Nyugodt tempóban haladunk célunk felé, mintha csak ráérezne alkalmi sofőröm, hogy minden láthatót szeretnék fölinni tekintetemmel a tájból.
Épp egy hatalmas, gazzal benőtt park előtt vonulunk el, az egykori park mélyén romos kúria.
– Szeretnék eladni. Ha valaki ezt az öreg épületet fölújítaná, csodájára járhatnának a kirándulók. A parkot mi próbáljuk rendbe hozni, kitisztítani. Közeleg a tél. Kell a tüzelő a nincsteleneknek.
Szerencsés az a kisközösség – persze a szélesebb is –, amelynek az élén hasonló indíttatású vezető buzgólkodik.
Aki nemcsak télirevalót osztogat a rászorulóknak, hanem aki minden kivágott öreg, kiszáradt fa helyett újat ültet.
Mint például annak az összekötő útnak – a két-három kistelepülést összekötő útnak – véges-végig a szegélyére.
Szép két fasor. Bizonyára messzire ellátszik a tájban, hiszen már néhány évesek a fák.
– Szibériai szél – mondja. – Úgy gondoltam, hogy ha nekem egyszer innen mennem kell, a fáim itt maradnak.
