Nálunk, a mi falunkban, ha ismerősök találkoztak, nemcsak jó reggelt!-tel, jó napot!-tal, jó estét!-tel üdvözölték egymást, de ha például dolgozni láttank valakit, jó munkát kívántak neki, mindig mindenkinek csak jót, legfőképp pedig jó egészséget. És ez így volt szép és jó.
Persze még nálunk is akadtak haragosok, sőt gyűlölködők is, akik megfojtották volna egymást egy kanál vízben. Mégis ritkán fordult elő, hogy ismerősök szó nélkül mentek volna el egymás mellett. Ilyesmi még manapság is ritkán fordul elő, amikor egyre több ismeretlen személy fordul meg a faluban, vagy telepszik le benne. Gyakorlattá válik a zdravo is, ami alapjában véve a jó egészség kívánalmát fejezi ki, ha nem is mindjárt a helység (még) többségének a nyelvén.
Állapodjunk meg abban, hogy jó dolog jót kívánni a másiknak, aligha vezetne jóra, ha ez kikopna a „divatból”.
De ha már említettük a divatot, szóljunk egyikről, ami sajnos, mintha kiveszőben, múlófélben volna. Mégpedig a bandázásról.
Valamikor szerettek a falusi népek, midőn befejezték a napi vagy heti munkát, leülni, bandába verődni egy kis pihenőre, beszélgetésre. Nem nagyon volt még rádió, televízió pedig a láthatáron se. Rádió helyett meghallgatták egymást, tévézés helyett pedig egymás gyüvését-menését figyelgették.
Nyáron, az est beálltával a szomszédok fogták a kisszéket, a sámlit, s ballagtak a megszokott ház elé, ott „kiültek”, s megindult a beszélgetés. Ha arra ment valaki, s aki elhaladt előttük, de nem tartozott közéjük, mert egy harmadik utcabeli volt, nem mehetett el mégse úgy mellettük, hogy oda ne köszönt volna: jó beszélgetést!
A sámlira akkor is szükség volt, ha kispad állt a ház előtt a bandázók részére. Mert azért nem jutott mindenkinek hely a kispadon, különösen nem a gyerekek számára, akik nem hallgatózni, hanem hallgatni, meséket, izgalmas történeteket hallgatni húzódtak a bandázók közé.
A téli esték se múlhattak el bandázások nélkül. Ezek persze már nem a házak előtt, a kiskapuban zajlottak le, hanem bent, a fűtött szobában, a banyakemence vagy a nagy családi asztal körül.
Abban az időben ha a ház népét éppen étkezés közben lepte meg a szomszéd, eme utóbbinak illett jó étvágyat kívánni a falatozóknak, mire a ház ura imigyen válaszolt: része legyen benne! Valamikor az embereknek még jó volt a jóban részt venniük, legfőképpen és leggyakrabban a jóízű társas diszkurzusokban, beszélgetésekben.
Most feltehetnék a kérdést: létezik társtalan beszélgetés is?
Létezik. Amikor is az emberek többsége magában hummog, mert nincs kivel szót váltania. A tévével például nem lehet úgynevezett interaktív beszélgetést folytatni. De a szomszéddal sem, mert ő is a saját tévéje előtt hummog. Kummog önmagával.
Nem is tudom, nem épp ebből a szavunkból, a hummogból született az a nemzetközi kifejezés, amivel színültig van a mai világ? A kommunikáció?
Amely szó úgy annyira begyüremlett kummogó világunkba, hogy ha netalán akad még falu valahol az Isten háta mögött, ahol a tradicionális bandázás az utolsót rúgja, ezekkel a szavakkal búcsúznak egymástól, sámlijukkal a kezükben, a hazafelé indulók: hát akkor jó éjszakát, emberek, alaposan kikommunikáltuk magunkat, tegyük el magunkat holnapra.
