Láttam a kragujevaci kovácsot, sajnos nem szoríthattam vele kezet, s nem is kérdezhettem tőle semmit, mert én a tévékészülék előtt ültem, ő pedig az ekránon ütötte a vasat. Mert a vas még tüzes volt, s azt pedig addig üsse az ember, amíg tüzes. A kovácsmester ezt mindenkinél jobban tudja. A tévében szereplő kragujevaci kovács kiváltképp tudja.
Kerek nyolcvannégy éve üti a vasat! Tizenkét éves korától a mai napig. Aki valaha megtanulta az egyszeregyet, kapásból kiszámíthatja: hősünk közel a százhoz, a kilencvenhat életévét tapossa. És még mindig üti a vasat. Jobbjával taktusra emelgeti, mintegy vezényszóra a négykilós kalapácsot, csak úgy zeng bele az üllő. Oly hangosan, oly szépen, hogy Kragujevacról elhallatszik talán még Kishegyesre is!
De honnan jön ide Kishegyes? Onnan, hogy a kragujevaci csodamesterről a kishegyesi kovácsok jutottak eszembe. Lám, ők is „kákások”. Illetve voltak. Míg léteztek.
Az utolsó huszonhét évvel ezelőtt Fejfár János bácsi, akkortájt a falu utolsó kovácsa imigyen nyilatkozott a szerzőnek: „Gunarason, Lovćenacon, Kúlán már nincs kovács. Topolyán is a harmincból már csak három maradt, itt meg, Hegyesen, csakugyan egyedül maradtam, a Fejfár Feri, a bátyám, a tatám, a Kalmárék, a Magó Imre, a Süli István, a Halasi Imre, a Tóth András, a Molnár bácsi, a Lénárdék, a Tóth Péter, a Budai János, az Odrobina Pista mind becsuktak, vagy meghaltak, egyedül maradtam ekkora nagy falura és a környékére...”
A szerzőnek nem szokása idézni a saját szerzeményeit, de most, hogy ne beszéljen csak úgy a levegőbe, kénytelen volt vele.
Tehát volt idő, amikor egy akkora kisbácskai faluban, amilyenről fentebb említés történt, több mint egy tucat kovácsmester ütötte a vasat.
Tessék most elképzelni azt a zenebonát, amit tizennégy kovácsüllő zengett egyszerre, mintegy karmesteri beintésre, a nevezett faluban! És hallgatni ezt az éles csengés-bongást valahonnan a magasról, a falut ölelő dombokról. A szerző mintha hallotta volna. Ma is itt cseng a fülében. Bizony elhallatszott az egészen Kragujevacig! Miként az az egyetlen most idehallatszott a tévériport jóvoltából.
Láttam annak a kilencvenhat éves, még mindig aktív kovácsmesternek a kezét. Az ujjait, a keze fejét, a karját. Akár egy lánglelkű szobrász mestermunkája lett volna. Nyolcvannégy esztendő formálta olyanná.
– Mintha csak édesapám ujjait látnám – szólalt meg a feleségem. – Az ő ujjai is ilyen erősek, izmosak voltak.
Lovakat patkolt, ekevasat élesített, szekereket vasalt és fabrikált egy kapás tűzhelyet, amit Csodabogárnak nevezett el. Kisiparos volt. Akad még ilyen szerzet a faluban, falvainkban?
