Hallom, hogy egy fontos, régóta várt törvénynek épp a lényege SIKLOTT ki vagy el a szöveg zűrzavaros megfogalmazása miatt. Ezek szerint tehát megcsúszott. Vagy lefutott a sínekről. Kisiklott. Ahogy a vonatok szoktak néha. De az ember is elcsúszhat síkos helyen. Vagy csak a nyelve. Ez utóbbi azonban inkább megbotlik. Miként valószínűleg a rádióbemondónak, amikor a siklott törvényt adta hírül. Vagy a hír megfogalmazójának a tolla, illetve számítógépének a billentyűje.
Mert a hír valójában arról szeretett volna szólni, hogy a szóban forgó törvény lényege a zűrzavaros megfogalmazás miatt SIKKADT el.
Ez viszont már egészen másként hangzott volna. Mert egészen más dolog, ha egy vonat kisiklik, vagy ha, mondjuk, egy nyelvtörvény lényege elsikkad a szavak tengerében.
Mindkettő kellemetlen, az előbbi kiváltképp akkor, ha tragédiát okoz, emberéletet követel. A másik, ha nem megfelelő helyen használják, zűrzavart kelt. Pedig nem jó, ha a beszélt nyelvben vagy írott szövegben kisiklik a gondolat, s ennek következtében el is sikkad.
Utánanéztem az értelmező szótárban, a szóban forgó két ige szinte egymás után következik, mintha ikertestvérek lennének, pedig jelentésük szerint még csak nem is rokonértelműek. Persze itt nem szeretnék nyelvészeti ügyekbe bonyolódni, nem az én kenyerem, holott minden nap, sőt éjjel-nappal – mert még álmomban is! – ezzel táplálkozom.
Ez éltet, ez gyönyörködtet, ez fáj, ha romlását tapasztalom, ez bosszant, ha sikkadva siklasztják.
Különösen ha az úgynevezett hivatásosok csúsztatják, siklasztják. Mondjuk tanárok, újságírók s bizony olykor íródeákok is, költői ranggal s dicsfénnyel a fejük körül. Nem gondolva arra, hogy ezáltal épp a mondanivalójuk lényege sikkad el. Mentségükre (mentségünkre!) legyen mondva, hogy egy kisiklott, saját maguk által kisiklasztott nyelven? Aligha található erre mentség.
Szerémségből jöttünk át Újvidékre. Még odaát egy nénike kapaszkodott föl a buszra. Előttünk telepedett le nagy nehezen, körülményesen, öregesen. Meghallotta, hogy magyarul beszélgetnek a háta mögött, megfordult hát és hálás ábrázattal, mintha csakugyan valami hálafélét érzett volna azok iránt, akikhez szólt imigyen:
– Olyan ritka errefelé magyar szót hallani!...
Valóban. Mind ritkábban. S az a ritka is elsikkad.
