Minthogy múlt heti jegyzetemnek (kisesszé) fenomenális (óriási) visszhangja (echója) volt, ez fölbátorított arra, hogy nyelvészeti (lingvisztikai) fejtegetéseimben újfent elmerüljek. Annál is inkább teszem ezt, mert ismételten egy új, számomra új fogalom ütötte meg a fülemet. Történetesen a kommunikációs tréning, mint olyan.
Jelenlegi tudásom szerint mind ez ideig a tornászok, labdarúgók, az íjászok stb. tréningeztek, régiesen szólva edzettek, az most mintha átcsapni látszana a párbeszédet még mindig gyakorló egyedekre is. Mert hát mi mást jelentene a kommunikációs tréning, ha nem párbeszéd edzést? Úgy látszik, valahol valakik rájöttek arra, hogy az emberek közötti kommunikációval, az élő nyelven való egymás közti közeledéssel nincs valami egészen rendben. Mielőtt teljesen megszűnne, föl kéne eleveníteni, edzeni kell. Hiába a rengeteg műszaki, technikai lehetőség a kommunikációs kapcsolatok ápolására, fönntartására, a párbeszéd hagyományos, klasszikus formáját is érdemes – legalább még egy ideig – ápolni, megőrizni.
Tüstént el is határoztam, hogy jelentkezem egy ilyen tréningtáborba. Ám tüstént kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű egy olyan maradi, bugris fölfogású vénségnek, akinek a keze ügyében sem SMS, sem maroktelefon, de még csak számítógép sincs. Ugyanakkor rendkívüli módon lázba hozott a dolog. Nyelvedzés, kiváltképp kommunikációs? Mindig is erre vágytam. Különösen az utóbbi évtizedekben, amikor a nyelvek elszegényedését, elparlagiasodását tapasztalom. Legalábbis az anyanyelvemét, mely nyelven úgy-ahogy még kommunikálni tudok. Megfelelő edzéssel talán kondicionálható, felerősíthető, visszaújítható.
Körültekintve a jelenlegi nyelvmezőnkön, akad ok az aggodalomra. Úgy látszik, az úgynevezett kis nyelvek kora végképp lejárt. A világnyelveké a jövő. Azok közül is mindenekelőtt az angolé. Angol nyelvtudás nélkül immáron a gunarasi embernek is kockázatos kilépni az utcára. Az anyanyelvét alig bírja már, az angolt pedig még erősen töri. Az utolsó órában születtek meg a kommunikációs tréning táborok.
Üres óráimban többször eszembe jutott már: vajon mit szólnának a felmenőim, ha feltámadnának s szóba elegyednénk egymással? Megértenék azt az elkorcsosodott nyelvet, amit ma használunk. És mit szólnának a nagy magyar nyelvújítóink? Érdemes volt törekedniük? Ha az Idő kereke így pörög, ahogyan ma nekilendült, a kis nyelvek mind porba hullanak, s bizony bekövetkezhet, hogy Arany Jánost már csak az a magyar értheti és élvezheti igazán, aki angol fordításban olvassa.
Épp a napokban hallottam egy neves nyelvészünktől: mára az utazótáska, a hátizsák, a koffer, a bőrönd, a szatyor, a tarisznya, az átalvető mind-mind CUCC-á silányodott a fiatalok szóhasználatában.
