E hónap elején, aznap reggel, az éppen soron lévő nap, azaz vasárnap napkeltével még külön három nap virradt ránk, sőt nem is akármilyen három plusznap, mert a három egyben világnap is volt. Ritka tünemény még ebben az eseménydús korban is, amelyben térdig gázolunk.
A három világnap közül ezúttal maradjunk csak az öregek világnapjánál. Amikor meghallottam a reggeli hírekben, hogy mivel tisztelt meg a nemzetközi közvélemény, erőmet meghazudtoló frissességgel ugrottam ki az ágyból. Ez az én napom! – kiáltottam föl s fürgén öltözködni kezdtem, majd megreggeliztem s nyomban nyomultam ki az utcára. Ösztönösen a belváros felé vettem az irányt. Egy hatalmas, újonnan emelt épületkolosszus, építészeti dinoszaurusz mellett bekanyarodtam kedvenc belvárosi kis utcámba, ahol – talán magnak – meghagytak még néhány százéves, valamikor bizonyára nagyon csinos, úgynevezett polgári családi házat, most egyik ilyen ház kapujában, a lépcsőn egy öreg bácsika ült, ölében egy virgonc, eleven fekete kutyussal. A négylábú a gazdáját, a gazdája a négylábút csókolgatta. Úgy látszott, nagyon szerethetik egymást ebben a kora reggeli napfényben, mert abban fürödtek mindketten. Meg a barátságos, meghitt utcácska is. Mintha még az utca kövezete is tudta volna, hogy az öregek világnapja van.
El ne felejtsem, ezzel már a reggeli hírekben bővebben is foglalkozott a rádió. Bejelentette, hogy nálunk, akárcsak a nagyvilágban, túl sok az ÖREG, magányos ember. Nem a MAGÁNYOS öregember, hanem az öreg magányos. Valószínűleg azért fogalmazott így a rádió, mert az öregek világnapjáról volt szó. Majd ha a magányosak világnapja következik el, akkor a jelzőre esik a hangsúly, nem a főnévre.
Azt is megtudhatta mindenki a rádióból, hogy nálunk az átlagéletkor negyvenkét év körül mozog. (Szülőfalumban a tizenkilencedik század közepe táján még lesújtóbb volt a helyzet: harmincegy évet mért az átlag.)
De ezek szomorú dolgok. Foglalkozzunk inkább az élet derűsebb oldalával. S ahogy ez eszembe ötlött, rögtön a két viccmester ismerősöm ugrott be. Mindkettő helybeli, vicceik száma külön-külön meghaladja a kétezret. S mindez a kisujjukban van. Egyikükkel szinte naponta találkozom. Ha meglát, de én őt nem veszem észre, átsiet a túloldalról is, hogy előadhassa a legújabbat. Pedig ő az idősebb. Ő az öregebb. Fáradozását szívbéli kacagásommal honorálom. Boldogan zsebeli be.
Az öregek világnapján számtalan rendezvénnyel kedveskedtek az időseknek, magányukat enyhítendő. Nem tudom, hogy viccmesterek meglátogatták-e ez alkalommal az öregek otthonát? Avagy minden hasonló helynek megvan a maga viccmestere? Bárcsak így lenne!
