Három középiskolásforma srác ül a padon: a két szélső lent az ülőkéjén, a középső fent a karfáján, talán azért – mosolygok magamban –, hogy a lába, illetve ennek a szaga közelebb essék két társának az orrához. Azon viszont már nincs mit mosolyognom, amit a magasban trónoló középső fiú produkál: köpköd a pad elé a járdára. Hogy nem akkor kezdhette amikor elhaladtam előttük, az abból is látnivaló volt, hogy a kisercingetett mennyiségből már jókora tócsa keletkezett. Mi következhet még ezután? – duzzogok magamban. Holnap talán ugyanez a srác ugyanezen a trónuson fényes nappal, a járókelők szeme láttára és szándékos provokálására a micsodáját kotorja elő és azzal fecskendezi le a járdát, esetleg a figyelmetlenebb, előtte elhaladó hölgyek szoknyáját? Minden lehetséges.
Egyébként a nyílt színen való köpködésről a régi köpködők jutnak eszembe, azok a piactéri helyek, ahol a napszámosok gyülekeztek, hogy a gazdáknak eladják egyetlen vagyonukat, a munkaerejüket. Ezeket a helyeket faluszerte csakugyan köpködőként ismerték és tartották számon a letűnt korokban, gyermekként magam is ólálkodtam a „miénk” körül. Tarka és szomorú nyüzsgés volt az, de a neve ellenére nem úszott a köpedéktől, jóllehet egy-két sercintés előfordult ott, az a néhány is inkább talán keserűségből, mintsem egy-egy jóízű szippantás következményeként.
Különben faluhelyen is, akárcsak a világvárosok képviselő-testületeiben, köpködték egymást az emberek. Leginkább szavakkal a „jó” szomszédok, vagy a városházán, a parlamentben, az ellenkező álláspontot, érdekeket képviselő képviselők. A legindulatosabbak a legtüzesebbek persze kézzelfoghatóbb képződménnyel is, szájüregük termékével. Csúnya dolog volt ez, de hozzátartozott a mindennapi élethez, viselkedéshez. Sőt mindmáig igen sok követője, gyakorlója akadt.
Másrészt faluhelyen is ügyeltek azért arra, hogy az emberek ne köpködjenek mindenfelé. Pedig sok volt az ingerlő tényező, mindenekelőtt a pipálás, ez meg, mármint a pipázás, mit sem ért pökés nélkül. S ha ez a lakáson belül következett be, erre ott állt rendelkezésre a sarokban a köpőláda, megtöltve hamuval. A jobb házaknál, hivatalokban köpőcsésze. Tehát a köpködésnek is megvolt azért a maga kultúrája.
A fent említett srác, ott a főtéri pad tetején trónolva több köpőcsészényi nyálat szórakozva ki magából, aligha hallott erről a kultúráról. Talán a többiről sem.
