Miután már jól belemélyedünk a beszélgetésbe alkalmi ismerősömmel, megkérdezi, mi voltam nyugdíjba vonulásom előtt?
Miután már jól belemélyedünk a beszélgetésbe alkalmi ismerősömmel, megkérdezi, mi voltam nyugdíjba vonulásom előtt?
Még egy órája sincs, hogy egy asztalnál ülünk. – Szabad? – kérdezte, miután belépve az ivóba körülnézett és megállt az asztalom előtt. Intettem, hogy igen. Leült, italt rendelt s szótlanul néztünk a saját és egymás poharára. Aztán, ahogy ez már lenni szokott, lassan beindult a beszélgetés. Miért is kukáskodnánk, ha már egy asztal fölött lógatjuk a fejünket?
Mikor már tüzetesen körüljárta a jelenemet, a múltam felé kezdett tapogatózni. Ekkor tette föl a kérdést, mi voltam azelőtt, mi volt a foglalkozásom.
Az első reagálásom az volt, hogy elhúztam a szám. Mit mondjak ennek a kíváncsiskodónak? Mondjam neki, hogy fiatal koromban csontkovács voltam, meglett koromban pedig harangozó? Még megsértődne, komolytalannak tartana.
Vajon ha megmondom az igazat, minek fog nézni?
Mert akkor nekem kellett volna őt faggatnom, nem fordítva. Nehogy kiderüljön, kollégák voltunk, s annyi év után csak most futottunk össze. Dehogy is futottunk, nem nagyon futkározunk mi már. Jelenleg is ülünk a fenekünkön, s inkább az asztallapra, mintsem egymásra meresztett szemekkel.
Nem szoktam vele dicsekedni, de ha már megkérdezték, egye macska. Kelletlenül megvallottam.
– Újságíró.
Az ipse erre a szóra egy kicsit mintha megrestellte volna magát. Fizikai mivoltában is egy kicsit hátrább húzódott a székén.
– Nem gondoltam volna... – szólalt meg kissé szégyenlősen.
– Miért? – élénkültem fel hirtelen.
– Megértem a hetvenötöt, de hogy úgy mondjam, eleven újságíróval még nem találkoztam.
Hogy enyhítsek a közénk telepedett feszültségen:
– Hát most ennyi idő után ez is bekövetkezett!
Koccintottunk. Röstellkedő mosollyal a szája körül folytatta:
– Őszintén megmondom magának, hogy én újságot nem nagyon veszek, ott van a rádió, a tévé, nekem már az is sok. Valamelyik nap is hallgatom a rádiót és egy női hang azt mondja: újságíró vagyok, le kell csapnom minden pletykóra. Szó szerint ezt mondta. Gondolom, hogy az a pletykó pletykát jelent. Nem hiába nő mondta. Az asszonyok szeretik a pletykát... A pletykót megértettem, micsoda lehet, de sok olyan szó van a rádióban, amit nem értek. Pedig magyarul mondják. Mégse. Múltkoriban is azt mondja valaki, hogy randi. Azt akarta volna mondani, hogy randa, csakhogy ilyet nem illik a rádióban kimondani. Holott néha olyanokat mondanak ott, hogy az is elrestelli magát, aki hallgatja. Valamelyik vasárnap ebédelünk otthon a feleségemmel, a rádió, ugye, be van kapcsolva, nálunk ez a szokás még abból az időből származik, amikor az ment, hogy jó ebédhez szól a nóta, vagy ilyesmi. Épp a vasárnapi tyúkhúslevest szürcsöljük, amikor a rádió arról kezd beszélni, hogy nem tudom már melyik országban elöntötte az utcákat – már megbocsásson, de így mondta a rádió – a trágyalé, mert fölbugyogott a csatornahálózatból. – Na, jó étvágyat! – mondtam a feleségemnek és letettem a kanalat.
Elhallgatott. Aztán maga elé meredve tűnődve:
– Szóval akkor maga is az volt...
Most már, ha elárultam, mi voltam egykor, nem szívhattam vissza.
Mi lett volna, ha visszakérdezek: mi volt ő úgynevezett aktív korában? Mi lett volna, ha kiderül róla, hogy a szippantóknál dolgozott? Hogy egy kiszolgált csatornaürítővel hozott össze a véletlen.
Ám ne essek jómagam is abba a „hibába”, amibe bizonyos ifjonc kollégáim lubickolnak. Vasárnap van, s jó ebédhez szól a nóta...
