Megijedve a vágtató inflációtól, bekocogtunk a bankba, ahová az unokák számára megspórolt dinárocskáinkat helyeztük megőrzés céljából. Vegyük ki, tanácsolták a hozzáértők. Nem sikerült. Nem azért, mert a páncélszekrény momentán üres volt, hanem mert a pénztáros fölvilágosított bennünket, hogy a pillanatnyi állás szerint nem a bank tartozik nekünk, hanem mi tartozunk a banknak. A pénzhígulás ugyanis fölemésztette a bankszámlánkon lévő összegecskéket, valami olyasmit mondott a hölgy, hogy a pozitív szaldóból negatív szaldó lett, tehát nem a bank tartozik nekünk, hanem mi a banknak. Keserű szívvel és lógó orral hagytuk el a tolóablakot. Hiába takarékoskodtunk. A spórolásból ráfizetés származott. Ilyesmire képes egy infláció. Fölfalja egy állam nemzeti valutáját. Holott az állam polgárai már milliárdosok voltak. A legágrólszakadtabbnak is lapult a mellényzsebében legalább egy ötszázmilliárdos bankjegy. Kitörölhette vele a micsodáját.
Ma az akkori, de még mindig emlékezetes infláció helyett a defláció szele söpör végig sok mindent látott hegyeink és völgyeink felett. A dinár hígulása helyett a dinár óráról-órára történő erősödése. Ez önbizalommal tölthetné el az utca emberét, mégse ez történik az egész vonalon.
Mert akadnak köztünk olyanok, akik bedőltek az eurónak, a dollárnak, a svájci franknak és ezekben az idegen valutákban takarékoskodnak a még meg se született dédunokáiknak. Alulírott se tudott ellenállni ennek a csábításnak és újfent igénybe vette a megszámlálhatatlan pénzintézet egyikét, s lekötött egy csinos összeget, a vonzó kamat reményében, ha gyarapodjék, fiadzék a kemény eurócska. Amiről napjainkban kiderült, nemhogy izmosodna, éppenséggel soványodik, sorvadozik a dinárhoz képest. Így megtörténhet, hogy egy kerek évre lekötött eurónk kamatostól se éri el a lekötés pillanatában lévő értékét.
Kiváló pénzügyi szakértőnk figyelmeztette ugyan az ország takarékoskodásra hajlamos polgárait: megspórolt pénzüket ne az eurókba és svéd koronákban dugják a szalmazsákba, hanem dinárban.
Neves szakértőnkkel szemben alulírott, a fenti két példából is kiderül, pénzügyekben nem a legjártasabb, ezen ügyeknek inkább az áldozata, mintsem a haszonélvezője. Megjárta már úgy a hazai, mint a külföldi valutával. S most mégis a dinár mellett teszi le a voksát. Amiatt remeg szegény lelke, nehogy épp akkor furakodjunk be az EU-ba, amikor annak a valutája lesántul, a miénk pedig végre erőre kap. Megtörténhet ugyan, hogy az erős dinár ellenértéke mind könnyebb fogyasztói kosarat produkál, ami máris kézzelfogható és szemmel látható valóság, ám az ilyesmihez annyira hozzászoktunk már, annyira a miénk, hogy belső megrázkódtatás nélkül aligha tudnánk róla lemondani.
