Rég nem látott ismerősömet kerestem föl, s ahogy elindultam hazulról, eszembe jutott az a hangulatos kis utca, ami ugyan némi kerülővel vezet célomhoz, de ismerősömhöz menet mégis mindig ezt választottam, nézzük hát meg most is, mivé vált, amióta nem jártam arrafelé.
Ahogy befordultam, rögtön látnivaló volt, hogy ide egyelőre nem tört még be az az átalakítási hullám, amely az utóbbi néhány évben szinte fenekestül fordította fel Újvidéknek immár nem csupán a külső negyedeit. Az itt lakók tudják, naponta tapasztalhatják, miről beszélek, a ritkán idelátogató bajsaiaknak és ürményháziaknak pedig elmondom: régi családi házak százait tüntetik el napról napra s építik helyettük, helyükre az emeletes ketreceket, s ezáltal annyira megváltoztatják az utcák, egész városnegyedek arculatát, hogy az ott született száz-, de már a harmincévesek is eltévednek bennük. Ennek a dinamikus „átépítésnek” nem csak megüresedett, megöregedett, megroskadt „viskók” esnek áldozatul, hanem tekintélyes polgári családi házak is tömegével s láttukra nemcsak annak a szíve szakad meg, aki ezekben a házakban, ezekben az utcákban élte le gyerek- és felnőttkorát, hanem a jövevényeké is, akiknek a szívéhez talán éppen ezek a hangulatos utcák, terecskék hozták közelebb a várost.
Az az utca, amibe most bekanyarodok, még a régi, barátságosan üdvözöl, jómagam is őt. Újfent megállapítom magamban: szívesen ellaknák, letelepednék benne, igaz, ez a vágyam már aligha valósul meg. Az utca két oldalán barátságos, ismerős hajlékok, mindegyiknek udvara, kertje. Önmagához illő neve van: kertváros. Annak egy utcája. Igaz, nem túl széles, majdnem keskeny: a közepén futó betonút alig hagy helyet kétoldalt a gyalogjárdának. Viszont a betonútja annál forgalmasabb. Már vagy a tizedik gépkocsi suhan el mellettem. Legutóbb erre járva egy sem bukkant fel. Talán épp ezért vettem erre az irányt. Most attól kell tartanom, mikor sodor le egy megvadult az út széléről. Igaz, a forgalom egyirányú, de elképesztő. Mintha a környék minden autója itt törne magának utat. Számolni kezdem őket: mire az utcácska végére érek – lehet olyan négyszáz-ötszáz méter hosszú – száztizenkét gépkocsi húz el mellettem. Mi lehet itt csúcsforgalom idején? Akkor az itt áthaladó gépjárműveknek csakugyan egymásba ér a kipufogójuk?
Egy előnye mégis van a legtöbb itteni utcához képest: az út két oldalára nem ragaszthatnak parkolóhelyet. Erre itt nem nyílik lehetőség, hogy szépen fejezzük ki magunkat. Sok más utcában igen. Lassan már a járdákat is azzá lényegítik át.
Az utca neve egyébként magyar fordításban Csendesnek felelne meg. Ezt a nevet talán még akkor kapta, amikor valóban csöndes volt. Ma nem az. Föllélegezve kotródtam ki belőle.
Épp aznap ért a hír, hogy nem csak a bankok, de a gépkocsigyárak is válságba jutottak. Ezerszámra bocsátják el a dolgozókat. A kragujevaci autógyárba a legjobbkor érkeztek az olaszok. Az olcsó szerbiai munkaerő talán kirántja őket a slamasztikából.
