Talán lehetne még találni a szülőfalumban valakit, aki tollba, magnószalagra vagy tévékamerába tudná mondani, hány úgynevezett nagygazda volt annak idején. Azt mondogatták, ha a neve szóba került, nagygazda. Tulajdonképpen ki számított nagygazdának a második világháború előtti időkben? Hány holdat kellett birtokolnia? Százat, ötszázat, ezret? Ezer holdja aligha volt egynek is. Talán még ötszáz sem. És ki számított zsírosparasztnak? Nálunk azt, hogy kisbirtokos, nemigen vagy egyáltalán nem emlegették. Inkább törpebirtokosokról beszéltek. Legtöbben mégis azok voltak, akik egy barázda földet se tudtak „fölmutatni”. A földnélküliek, az agrárproletárok, amely kifejezés szintén nem volt szóhasználatban. A falu lakosságának túlnyomó többségét napszámosok, béresek, kubikosok, tehát a nincstelenek alkották. Ez is mennyire kifejező kifejezés: nincstelen. Sajnos mindmostanáig él, használatban van. Bizonyára azért, mert még mindig akadnak a faluban, akik ennek az igáját vonszolják. Például a munkanélküliek. Az ország egyik leglerongyolódottabb községéről van szó. De nagygazdája van-e a falunak, maradt-e a régiekből, váltak-e naggyá az egykori agrárproletárok fiaiból, unokáiból? És ha akadnak, hányan vannak? Hány holddal rendelkező paraszt számít ma nagygazdának? Százzal, ötszázzal, ezerrel? Országszerte azt hallani, hogy mezőgazdaságból, tíz-húsz holdnyi földből lehetetlenség megélni, bezzeg akinek a nagy földosztás után meghagyták a nagy maximumot, a tíz hektárt, vidáman „kijött” belőle. Ma tulajdonképpen nagygazda, a szó egykori értelmében, nincs is. Mert akinek ezer, ne adj Isten, tízezer holdja van, az már nem gazda, nem gazdálkodik, hanem üzletel, bizniszel, politizál, képviselősködik, jóllehet a régi, klasszikus földbirtokosok, a grófok és a bárók is ott ültek az országgyűlésben, a cselédek és a béresek egrecéroztatására megfelelő alkalmazottakat alkalmaztak.
Talán tollba mondhatná még valaki, hogyan élt, gondolkodott, ténykedett szülőfalum egyik-másik nagygazdája, milyen, mekkora háztartást vezetett, hogyan volt berendezve a nappalija, a pincéje. Nem a kicsiny udvari pincécskéje, hanem fenn, a hegyoldalban lévő, mert volt elegendő pincének való hegyoldal a faluban – igaz, a hegyoldalak máig megmaradtak, de nem tudom, működik-e még például a megboldogult Híres Aladáré, megvan-e még a volt szőleje ott valahol az Újfalu felett, meg a Kovács Jóska bácsié a topolyai út mellett? Ez most azért helyénvaló, aktuális kérdés, mert a bácskai meg a bánáti róna nagy kihívások előtt áll, Európa volt éléskamrája elvesztette ezt a hírét és rangját, a gabonatermesztésről át kell strukturálódnia, és a bécsi vágóhidakra se hajthat örökké vágnivaló szarvasmarha csordákat, alkalmazkodnia, igazodnia kell az EU-s trendekhez, és itt, a világ legzsírosabb barázdáiból nem nőnek ki új nagygazdák, végérvényesen az ezer, tízezer holdasoké a jövő, ami – tudniillik – még kifürkészhetetlen. Éspedig nemcsak a szülőfalumban, hanem közvetlen környékén is.
