Juhász Mónika és vevőkre váró fokhagymája
Habár már november van, s két-három hónap múlva már megint vetni kellene, Juhász Mónika raktárában még rendbe rakott zsákhegyekben várja a sehogyan sem érkező vevőket az elsőrangú fokhagyma. Az észak-bánáti Egyházaskéren (Vrbicán) az idén a többi termelő sem dörzsölheti a tenyerét. Nagyon jó volt a termés, a minőség kiváló, csakhogy éppen érdeklődés nincs iránta. Egészen pontosan: a kupecok nemcsak keveset fizetnek, hanem nem is vásárolnak. A falu egyetlen ismert terméke, hiába organikus, a lehető legjobb és legegészségesebb, mégsem értékesíthető.
– Nem tudom pontosan mennyi, de legalább öt-hat vagonnyi termett az idén. Én is több mint három mázsát takarítottam be, s most reménykedem, hogy mégis sikerül eladni – panaszolta Juhászné, miközben végigvezetett a raktáron, büszkén mutatva keze munkájának gyümölcsét.
Nem járt jobban a többi nagytermelő sem. Szabó Rudolf, a falu fodrásza, ahogyan bemutatták, talán órákat tudna mesélni gondjáról-bajáról és arról a sok nehéz óráról, amennyit a földön töltött, hogy megteremjen és zsákokba kerüljön a fokhagyma.
Egyházaskérre a Makó környékéről ide települtekkel érkezett korosztályokkal ezelőtt a fokhagyma. Mint kiderült, a talaj éppen ennek a veteménynek felel meg legjobban, s hiába próbálkoztak dohánnyal, paprikával és miegymással, csak a fokhagyma vált be. Szinte az egész falu átállt a termelésére, s amíg létezett a szövetkezet, az értékesítéssel sem volt gond. Most csak a felvásárlókra maradtak, s nem csoda, hogy sokan feladták, és a valaha 1250 lakost számláló falu népessége mára 250-re csökkent.
Az Egyházaskérre érkező idegent a vegyesbolt előtt ülők alighanem rendre a helyi közösségbe irányítják. Fehér Máriát keressék, mondják, s mutatják merre kell menni. Ott a templom után – teszik hozzá –, ahol egy kerékpárt látnak a bejáratnál a falhoz támasztva.
Fehérné, habár biztosan fontosabb munkája is akadt volna, szívesen szolgált alapinformációkkal, majd körbetelefonálta a falut, keresve valakit, aki többet tud a fokhagymáról, és beszélni is tud róla. Addig a falakat nézzük, melyeket képek, térképek és plakátok borítanak, az irodában pedig a virágok mellett a legtöbb helyet a számunkra már teljesen ismeretlen, de faluhelyen egykor hasznos régi tárgyak és munkaeszközök foglalják el. Hogy itt a fokhagyma a fő, azt a díszhelyen álló számítógép is megmutatja, hisz a képernyővédő is egy fokhagymakoszorút ábrázol.
Megtudjuk közben azt is, hogy az ottani termelők gondját alighanem a kínai behozatal váltotta ki. Mária szerint a kínai fokhagyma nagyon olcsó, s bár minőségben meg sem közelíti az egyházaskérit, mégis könnyebben talál vevőre. Szép nagy, de íztelen, és olyan mint a szivacs – halljuk a helyi közösség titkárától a behozatali termék becsmérlését.
Mivel a fejlesztési alaptól pénzt kaptak egy etnoház létesítésére, az a terv, hogy a női egyesület idegenforgalmi látványosságként abban falunapon, a fokhagymanapok keretében, minden változatában bemutatja a terméket, népszerűsíteni próbálja majd a helyi jellegű ételeket, amelyekkel vidéki összejöveteleken az egyházaskéri asszonyok megannyi elismerést szereztek. Fehér Mária szerint a házikolbász íze is egészen más a verbicai fokhagymával, amelyet savanyítással is lehetne tartósítani, és amelyből például olyan nagyszerű fokhagymaszósz is készíthető. Elmesél egy anekdotát is.
Évekkel ezelőtt, éppen az ültetés idején, átutazóban volt egyik falubeli nagykikindai ismerőse, aki utóbb így érdeklődött:
– Nálatok mi veszett el? Láttam, hogy mennyien térdeltek vagy guggoltok kint a földön és keresitek.
Az ismerős nem tudhatta, hogy az egyházaskérieket a legnagyobb munkában látta. Mert a fokhagyma ültetése nem kimondottan a legkönnyebb mezőgazdasági munka. A gerezdeket egyenként, kézzel kell a földbe juttatni.
– Januárban vagy február elején, amint az időjárás megengedi, ültetni kezdünk, s van vele munka egészen augusztusig, amikor a betakarítás után zsákokba kerül. Hogy milyen nehéz a vetés, hadd mondjam el, hogy egy ember egy holdat legjobb esetben is csak három hét alatt, napi hét-nyolc óra munkával vethet be – mondja Szabó Rudolf. Tőle tudjuk meg azt is, hogy volt gépesítési próbálkozás is, hisz az egyik falubeli Magyarországon látott fokhagymavetőt és itthon csinált is egyet, de nem lett eredménye, hisz az itteni föld sokkal zsírosabb, nem homokos, mint a határon túli, s a gép csak feles munkát tudott végezni. Rudolf szerint az is megoldás lehetne, ha Egyházaskéren kis feldolgozóüzemet lehetne létesíteni. Vidékről, sajnos, nem volt érdeklődő, a helyiek pedig anyagilag nem tudnák elviselni ezt a terhet.
Világos, az sem árthatna, ha a tartomány az organikus élelmiszerek népszerűsítése és támogatása keretében figyelmet fordítana az egyházaskéri fokhagymára, mint eredeti vajdasági termékre. Ellenkező esetben, egy szép napon, már csak hírből hallunk róla.
Verbicai utcarészlet
