Keresem a szótárban a pláza magyar megfelelőjét, de még nincs benne, öreg, múlt századi kiadás, viszont a pléd meg a plakett már benne van, sőt a pláne is, ami, többek között a kivált, főképpen, a sőt szavaink latin megfelelője. Mégis mindenki plánezik. – Hova mész Mariska? – kérdezte az egyszeri legény a kényes hajadont, aki imigyen válaszolt: – Pláne megyek a kútra! – A mai kényes-fényes csajok, a Zelmák, az Angelikák, az Ineszek, a Henrietták, stb. bizonyára így válaszolnának: – Megyek a plázába!
Mert a plázába menni jó.
Mert ott minden jó található, ami a szemnek, szájnak ingere.
Nem úgy, mint a régi, kocsikenőcs szagú, sarki kis szatócsboltban volt.
Mert az ilyen sarki kis boltocskákat már faluhelyen is lassan mind felfalja az idő vasfoga.
Felfalja szegényeket a pláza.
Plázalázban égünk.
Olyannyira, hogy már a tanyai turizmus serkentésére az újjáépített tanyaközpontokban is plázákat emelnek.
Természetesen többszintes plázákat. Mennyezetig érő polcokkal, a polcokon roskadásig megrakott áruval.
Ha belép az ember egy ilyen üzletházba, boltkombinátba, oka támad az elámulásra. Sőt, pláne be se kell lépni, máris elámul. Főképpen elkábul. Kiváltképp akkor, ha reggelre kelve bekapcsolja a rádiót, a tévét vagy föllapozza az újságot. Mindebből ömlik, árad a csábító, fogyasztásra, vásárlásra ingerlő reklámszöveg. A féloldalnyi reklámszöveg alatt hiába húzódik meg a kormány figyelmeztetése, felhívása, már-már könyörgése, hogy takarékoskodjatok emberek, reggelre kelve ne az legyen az első gondolatotok, hogy munkába menet beugrotok egy kis bankkölcsönért, munkából hazafelé tartva pedig az első utatokba eső plázába, mert a frissen felvett bakkölcsön elviselhetetlenül égeti a zsebeteket: szaporán meg kell tőle szabadulni, szórni kell!
Efféle láz, a költekezési, serkenthette a szemfüles vállalkozókat és kereskedőket, hogy a kisebb településekre is betörjenek. Sőt már a nagyobb tanyaközpontokba is. Valóságos plázaláz ütötte fel a fejét. S nem csak a vállalkozói szférában, a vásárlók körében is, amely körök lassan, de biztosan fogyasztói rétegekké növik ki magukat.
Persze, akadnak még régi vágásúak, akik enyhe lefolyású melankóliába esnek a sarki boltocskák folyamatos bezárása, eltűnése miatt. Ahol mosolyogva, kedves szavakkal fogadta a segéd vagy a tulajdonos a kuncsaftot, s ahol, ha a kuncsaft szorult állapotba került, hitelbe is lehetett cajgot, guriga cérnát, fehérföldet vásárolni, mert azért ott még fehérföld is volt kapható, noha nem lehetett a kis üzletet plázának nevezni, mert faluhelyen akkoriban ennek a világcsodának még a neve se forgott közszájon, nemhogy kézzel fogható valóságként uralta volna a Főutcát.
Ám változnak az idők, sőt pláne a vásárlási szokások is. Korunk embere már nem katedrálisokba jár, hanem plázákba. Avagy talán a bevásárlóközpontok nem a 21. század katedrálisai?
