A büfé ajtajában, a vastag lábtörlőn egy fekete, drótszőrű kutya kuporodik. Aki be akar jutni a bircuzba, át kell lépnie rajta. Mert nem mozdul. Még csak a szemét se nyitja fel. Mintha aludna. Pedig nem alszik, meg-meg remeg, reszket, fázik. Talán nem is annyira a hidegtől.
A büfé ajtajában, a vastag lábtörlőn egy fekete, drótszőrű kutya kuporodik. Aki be akar jutni a bircuzba, át kell lépnie rajta. Mert nem mozdul. Még csak a szemét se nyitja fel. Mintha aludna. Pedig nem alszik, meg-meg remeg, reszket, fázik. Talán nem is annyira a hidegtől.
Jómagam, mint tapasztalt kutyamegfigyelő, látom: a lábtörlőre telepedett pária nem a büfében iszogató gazdáját várja, mert neki már nincs gazdája. Ha volna és bent ácsorogna a kafityban, állna az ajtó előtt, mely mögött a gazdája eltűnt, és türelmesen vagy türelmetlenül, nyöszörögve várná, hogy mikor tér ki onnan. Állandóan befelé figyelve.
Ő már, úgy látszik, nem vár senkit. Összekuporodva, önmagába bújva, lehunyt szemmel fekszik.
Szokásomhoz híven a kézfejemmel megérintem a fejét. Mintegy megsimogatom. Jelét sem mutatja, hogy észrevette, hogy jólesett neki, hogy hálás érte.
Kitaszított.
Tele van velük a város.
Moszkvában például már annyi van belőlük, hogy további elszaporodásuk megfékezése céljából ivartalanítják őket. Komoly tételt áldozva erre a városi költségvetésből.
Már európai és nem csupán európai országok fővárosainak is komoly gondokat okoznak a kóbor kutyák. Aktivizálódnak az állatvédő egyesületek. Szaporodnak a kutyamenhelyek. Verbász előtt is látni egyet a vonatablakból, pedig Verbász nem nevezhető még csak tartományi fővárosnak sem. Szomorú látványt nyújt még a futó vonat ablakából kitekintve is. Vashordókból bújnak elő szegény páriák. Afféle koncentrációs tábor.
Ezek jutnak eszembe, míg szólongatom a kutyust. Hasztalan. Meg se moccan. Illetve igen: meg-meg remeg a bundája.
Nagyon egyedül lehet, még új lehet az utcán, nem csatlakozott a falkához. Talán majd később, amikor már teljesen elfelejti volt hűtlen gazdáját, egykori otthonát. Amikor visszavadul távoli őseihez. Amikor már nem engedi meg, hogy lehajoljunk hozzá, hogy megsimogassuk a buksiját.
Istenem, Buksi! Hány ilyen nevű kutya volt. Sőt, most jut eszembe, egy ilyen nevű újságunk is! És a Bodrik, a Bundások! Meg a mi Rigónk, aztán a Pelesz. Vagy fordítva. Az utolsó a Valdi volt, igaz csak félig-meddig, amikor őrzését ránk bízták a gyerekek. Előfordult azonban, hogy hosszabb útra is magukkal vitték, így Erdélyt is bejárta. Szeretnivaló volt. Valamikor talán mindegyik szeretnivaló volt. Minden jelenlegi kitaszított.
Nézem, hogyan lépkedik át a Drótszőrűt a büféből ki-be járó emberek. Nehogy valaki belerúgjon! Kaphat még ilyet épp eleget, mielőtt csatlakozna valamelyik falkához.
Legalább az igazi nevét tudnám, azon szólítva talán rám emelné a tekintetét. S tanulnánk egymással kommunikálni. Mint kutya a kutyával. Mert ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, kettőnk közül melyikünk a kutyább kutya.
Körülnézek a közeli szemetesnél, egy félig lerágott csontot veszek föl a földről, a Drótszőrű orra elé teszem; észreveszi megszagolja, de úgy látszik, nem éhes. Nem erre a lerágott csontra éhes.
